Alig néhány száz felvonuló emlékezett meg március 23-án London központjában, a Trafalgar, illetve a Parliament Square-en arról, hogy 1807-ben, sokadik kísérletre, ezen a napon fogadta el a brit parlament a rabszolga-kereskedelem eltörléséről benyújtott törvényjavaslatot. Az egykori kezdeményezés egy fiatal tory képviselőtől, William Wilberforce-tól származott, de az ügy igazi prófétája mégsem ő, hanem a rabszolgaság eltörlésére már 1787-ben társaságot alapító, ifjú cambridge-i diák, Thomas Clarkson volt. Őt tekintik egyébként ezért az első, modern emberjogi mozgalom atyjának, aki egyesíteni tudta a cél érdekében a kvékerek, az anglikánok és a társadalom más, bűntudatot érző tagjainak törekvéseit.
Megemlékezés Ghánában. Afrikának is van elszámolnivalója.Fotó: EPA
A kétszáz éve elfogadott törvény jelentősége messze túlterjedt a szigetország partjain. Noha Franciaország – átmenetileg – már 1794-ben törvényen kívül helyezte a rabszolga-kereskedelmet, Dánia 1804-ben, több észak-amerikai állam pedig 1807-ben hozott ugyanilyen törvényt, csak a kor legnagyobb tengeri hatalma, Nagy-Britannia volt olyan helyzetben, hogy hadiflottája révén a tiltásnak világszerte érvényt is tudjon szerezni.
GLOBALIZÁCIÓS KEZDETEK. A korabeli köznyelvben „háromszög-kereskedelemnek” nevezték azt, amikor Európából rummal, fegyverekkel, textíliákkal és más ipari termékekkel megrakott rabszolgaszállító hajók keltek útra a nyugat-afrikai partok felé, hogy a rakományt ott rabszolga-kereskedőkkel emberekre cseréljék el, majd – szerencsétlen áldozataikkal a fedélzeten – átvitorlázzanak az Atlanti-óceánon. A rabszolgákat ültetvényeseknek adták el, majd az Európába vezető visszaúton a klipperek már karibi térségből származó kávét, cukrot, egzotikus fűszereket hoztak a jó öreg kontinensre. Sokak szerint igazából ez volt az igazi globalizáció felé vezető első lépés, és voltak olyan esztendők a rabszolga-kereskedelem csúcspontjának számító XVIII. században, amikor évente 85 ezer fekete afrikait vittek át embertelen körülmények között a hajók az Újvilág dohány-, gyapot- és cukornádültetvényeire. Mai becslések szerint a rabszolga-kereskedelem évszázadai alatt legalább egymillió ember lelte halálát a hajók gyomrában, útban az amerikai partok felé. 
Történészek szerint volt olyan esztendő, amikor a mai Haiti – akkori nevén Santo Domingo – egyedül megtermelte Franciaország tengerentúli (magyarán: gyarmati) bevételeinek kétharmadát. Az „üzletágat” azonban mégsem a franciák találták fel, de nem is a britek: a portugálok voltak azok, akik 1471-ben maguk is csak úgy belecsöppentek az Afrikában akkor már virágzó emberkereskedelembe. Helybeli, afrikai kereskedők által összeterelt rabszolgákat (és egyéb „javakat”) vittek Szenegálból és Beninből a kontinens partja mentén Ghánába, ahol az ottani leggazdagabb, aranytermelő állam, Ashante kereskedőinek adták el őket – aranyért. A rabszolgák maguk az afrikai törzsi háborúk áldozatai, foglyai voltak, és a történészek egyetértenek abban, hogy a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem már jóval az európaiak Afrikába érkezése előtt integráns része volt a helyi gazdaságoknak, ezért történelme eme sötét fejezetével a fekete kontinensnek is van elszámolnivalója.
ÉVI MÁSFÉL SZÁZ HAJÓ. Akárhogy is, a XVIII. századra Nagy-Britannia vált a legnagyobb rabszolga-kereskedő nemzetté. Ennek nyomán virágzásnak indult Bristol, Liverpool és London gazdasága, a statisztikák szerint évente vagy 150 rabszolgaszállító hajó bontott vitorlát kikötőikben. A rabszolga-kereskedelemhez a királyi családtól az anglikán egyházon át szinte mindenkinek köze volt, és anyagi hasznot húzott belőle. 
Thomas Clarkson. Az ügy prófétája.
Ghánában március 24-én megemlékezést tartottak a történelem e sötét fejezetéről, a helyszín a portugál kereskedők által 1492-ban felépített Elmina Castle volt. Nagy-Britannia nevében Tony Blair kormányfő videoüzenetében sajnálatának és bánatának adott hangot nemzetének a „rabszolga-kereskedelemben játszott szerepe, az okozott elviselhetetlen egyéni és kollektív szenvedés” miatt.
A XV. és a XIX. század között körülbelül 20 millió afrikai rabszolgát hurcoltak keresztül az Atlanti-óceánon. Ez a „láthatatlan” embertömeg tette évszázadokon át gazdaggá Európát, úgy, hogy közben be sem tette a lábát a kontinensre.
Abban minden történész egyetért, hogy Afrika népessége körülbelül 25 millió fővel csökkent, és ez például nagyban hozzájárult a XIV. században virágzó, méretében Nyugat-Európánál is nagyobb mali királyság bukásához. Pontos adatok azonban nincsenek arról, mennyivel lettek gazdagabbak a brit, amerikai, európai s afrikai rabszolga-kereskedők. Annyi bizonyos, hogy ez az „iparág” a kikötőkben, a kiszolgáló ágazatokban, de még a biztosítóknál is tízezreknek adott munkát, új vállalatok jöttek létre az ültetvényeken megtermelt nyersanyagok feldolgozására, és a rabszolga-kereskedelem bevételei komoly mértékben járultak hozzá a XVIII-XIX. század kereskedelmi-ipari forradalmához.
Feketeügyletek
A XV. és a XIX. század között 20 millió afrikai rabszolgát hurcoltak keresztül az óceánon.
Nagy-Britannia 1660 utáni gazdasági felvirágzását főként a brit pénzintézetek létrejötte tette lehetővé. A tengerentúli kereskedelemnek – elsősorban a rabszolga-kereskedelemnek – hitelre, kereskedőházakra, biztosítókra és bankokra volt szüksége. A londoni Cityben a XVII. század közepéig nem működtek még bankok, a rabszolga-kereskedők és az ültetvényesek viszont hitelt igényeltek. A kereskedelmi folyamat minden állomásán – az afrikai rabszolgák vételekor-eladásakor, a termények megvásárlásakor és importálásakor – hitel-megállapodásokat kötöttek. Így aztán az ültetvényekről származó termékek fő vásárlói, a londoni, bristoli, liverpooli kereskedők váltak a rabszolga-kereskedelem „bankáraivá”. Ekkor hozták létre például rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó liverpooli kereskedők a Heywoods Bankot, amely később a mai Barclays Bankba olvadt be. De ebben az időben jött létre, ugyancsak a transz-atlanti rabszolga-kereskedelemhez kapcsolódva, a Lloyds Bank is, s az 1694-ben megalapított Bank of England ugyancsak hasznot húzott ebből az embertelen kereskedelemből. Ez lendítette fel a korai brit vas- és acélipart is, mivel hatalmas piaca támadt a láncoknak, bilincseknek, lakatoknak, a hajóépítéshez használatos vasanyagoknak és a fegyvergyártáshoz szükséges különféle ötvözeteknek – ezeket a brit fegyvereket cserélték el Nyugat-Afrikában a kereskedők rabszolgákért.
