Sztereotípiák: Igaz-e, amit rólunk mondanak?

Ungváry Krisztián történész, közíró
A külföld sztereotípiái közül az élelmesség tarja a legjobban magát. A németek fejében a vasfüggöny lebontóiként jelenünk meg. Szerb ismerőseimtől hallom, hogy a magyar puhány, megalkuvó, harciasságot nélkülöző ember, de az efféle kritika nem igazán zaklat fel minket. Kedves sztereotípiáink, hogy bokréta vagyunk Isten kalapján, hogy mi voltunk a kereszténység védőbástyái, illetve, hogy mi vagyunk a nép, amellyel a történelem különösen kegyetlenül elbánt. Szeretjük hangoztatni gasztronómiai hegemóniánkat, de a cukkíni elkészítése a rántott formán kívül nehézségeket okoz. Szellemi fölényünk bizonygatására Nobel-díjasainkat citáljuk, közben pedig elfelejtjük, hogy díjazottjaink nem itthon érték el tudományos sikereiket. Önsztereotípiáink becses darabja, hogy a magyar sportnagyhatalom, illetve, hogy a magyar nők különösen szépek. E két utóbbit elfogadom. Még hozzátenném: hisztérikus természetű nép vagyunk, amit az elmúlt 80 év politikai szituációinak reagálása mondat velem.

Kornis Mihály író

Bármennyire is vendégszerető népnek tartják a magyart, ez főképp a kisebb településekre jellemző, a városokból mintha kiveszett volna a vendégszeretet. A szocializmus antiszolidaritása a durva, nyers ingerültség eluralkodásához vezetett. Már azon sem akadunk fenn, hogy mi káromkodunk a leginkább zsigeri módon a világon. Az, hogy ingerült, a tolerancia híján lévő népek vagyunk, a külföldiek számára sem titok. Akadnak ugyan közülük, akik Budapestet a nyugati világban megszokottnál élőbb, élhetőbb városnak tartják, ám azt is tudják, hogy ez az a hely, ahol a leggátlástalanabbul csapják be a külföldieket.

Csaba László, a CEU egyetemi tanára

Az olyan vélekedések, mint „ha van egy magyar barátod, nincs szükséged ellenségre”, vagy „a magyar mögötted megy be a forgóajtón, és előtted jön ki” a mai napig mélyen gyökereznek a hazai köztudatban, és a társadalmunkban érvényesülő prekapitalista értékrendnek tulajdoníthatók. Eszerint talán Árpád apánk az utolsó valóban elismert sikerfigurája történelmünknek, azóta viszont egyre távolodunk attól, hogy a sikert, teljesítményt különösebben nagyra értékelnénk. Az előrejutásban szinte kötelező érvénnyel jelenik meg az állam, legyen szó akár szubvencióról, akár a központi hatalom átveréséről, a játékszabályok egyedi értelmezéséről. Mindez összefügg azzal, hogy 1920-tól a hivatalos ideológia elkötelezetten piacellenes, így a teljesítmény-ellenesség közérzületté vált.

François Maresquier, a Groupama Biztosító vezére

A magyarok szeretnek jót és rosszat is mondani magukról. A kettősség abból ered, hogy noha bőven van mire büszkének lenniük, erősen realisták; fekete humorba ágyazva elemzik társadalmuk fogyatékosságait, a hírhedt budapesti kátyúktól a szenvedő egészségügyi rendszerig.Számos sztereotípiát hallottam róluk, amelyek nagy részét nem tartom valósnak. Nem tapasztaltam például, hogy „ha van egy magyar barátod, nincs szükséged ellenségre”. Ám a protokoll, az udvariasság, a tisztelet a társadalmi funkciók és a kor iránt ma is fontos, ami jó benyomást kelt a külföldiekben. Erősek a társadalmi kötelezettségek is: aki vendégségben nem kér legalább kétszer a főételből, rossz vendégnek minősül. Sok tehát az ambivalencia, de pont ez az adott nép szépsége.

Simó György, a T-Online Magyarország vezetője
„Puszkasz” az első, aki a külföldieknek eszükbe jut rólunk. Aztán ‘56 kapcsán az a képzet is tartja magát, hogy szabadságszerető nép a miénk. Mondják, hogy kreatívak vagyunk – amit szeretünk felfújni -, a kicsit műveltebb külföldi azonban tudja, hogy főleg filmeket és atombombát tudunk előállítani. Magunkat mindig egy jobb sorsra érdemes nemzetnek látjuk. Kár, hogy hiszünk a Himnusznak és megadjuk magunkat az abban eluralkodó pesszimista képnek. A magyarok hibájaként rovom fel az összetartás, az együttműködés hiányát, és azt, hogy pongyolák vagyunk kifejezésmódunkban, munkavégzésünkben, a megegyezés-kezelésben, magyarul nincs belénk kódolva, hogy tökéleteset alkossunk.