És bár ezek a polipokkal rokon puhatestűek a kutatások eredményei szerint színvakok, amerikai tengerbiológusok most bebizonyították, mégis vizuális úton kapott információk alapján változatják külsejüket.
A legismertebb lábasfejűek – a tintahalak és polipok – nagy számban élnek a világ tengereiben. Tömegesen leginkább a sziklás partok és korallzátonyok mentén figyelhetők meg, bár sokszor olyan ügyesen olvadnak be környezetükbe, hogy ragadozóik észre sem veszik őket. Rejtőzködésük módszere pedig egyértelműen a látásukkal függ össze – állapították meg a MBL Marine Resources kutatói, akik a különböző hátterek előtt tartózkodó állatok viselkedését figyelték. A mimikri célja, miként sok más állat esetében is, nem a színek utánzása, hanem inkább a kontúrok elmosása. Ezt pedig, a kutatók tapasztalatai szerint a tintahalak valójában úgy érik el, hogy a háttér alkotóinak kontrasztját – azaz annak a legvilágosabb és a legsötétebb alkotóit – utánozzák bőrükön.
A kísérletben alkalmazott különböző színű sakktábla mintás hátterek elé helyezett állatok a kontrasztosabb környezetben tökéletesen álcázták magukat, míg az elmosódott, alacsonyabb kontrasztúaknál nem tudtak elrejtőzni, mivel ennek mintázatát egyszerűen nem érzékelték. A tintahal tehát a „fényerőkülönbséget látja”, mégpedig, miként az kiderült, akkor, ha az legalább 15 százalékot elér. Az eredmények akár az emberi szem működésének megértését is segíthetik; a polipok és tintahalak, valamint az ember szemének felépítése ugyanis kísértetiesen hasonlít egymásra, még akkor is, ha a két látószerv párhuzamos evolúció eredménye, azaz egymástól függetlenül alakult ki.
