A vezető vagy vezér ebben a folyamatban a párt helyett válik a politika legfőbb cselekvőjévé. A benyomásokon, jelenségeken túl konkrét tények is látványosan igazolják ezt a szerepcserét. Gyurcsány Ferenc esetében a média-megjelenés mérhető gyakorisága teszi egyértelművé, hogy a szocialisták miniszterelnök-jelöltje messze elhúzott pártja egyre kevésbé látható-hallható második vonalától. Ugyanez a távolság a Fidesz esetében az országos lista helyezéseinek láttán válik világossá. Az Orbán Viktorhoz közvetlenül kötődő, sokszor hirtelen, ötletszerűen országos politikussá emelt személyek gyakran a Fidesz régi motorosai elé kerültek a sorban.
Kumin Ferenc politológus
HOL A PÁRT? Ha pedig a párt szükségszerűen a másodhegedűs szerepébe szorul vissza, akkor hasonló sors vár a pártok által megalkotott választási programokra is. A szocialisták korábban bemutatták ugyan választási programjukat, de Gyurcsány Ferenc látványos kongresszusi bemutatója sokkal többet mondott el. Magát a pártprogramot azóta kivonatolták, mutációi jelentek meg, de a benne foglaltak a kampány egészére lényeges hatással nem voltak. A Fidesz esetében az írott program jelentőségének háttérbe szorulása még látványosabb volt. Egészen a jelöltállító kongresszusig nem is volt hozzáférhető. Természetesen mindezzel a kormányoldalnak támadási felületet adtak, de – valljuk be – a játék legfontosabb szereplői, a választók nem verték dühödten a Fidesz kapuját az írott téziseket követelve.
Létezhet-e a pártokat egyre inkább kiszorító vezéreknek saját, személyes választási programjuk? Ha a hosszú kampány könyvkínálatára egy pillantást vetünk, akkor egyértelmű igen a válasz. Gyurcsány Ferenc a legendárium szerint még a tavalyi nyári szabadsága alatt készítette el azt a kéziratot, amelyből Útközben címmel az ősszel jelent meg könyv a Demos gondozásában. Orbán Viktor nem készült saját, önálló munkával. A mögötte álló húszéves politikusi pálya azonban végeláthatatlan mennyiségű szöveget produkált beszédek, interjúk vagy akár saját cikkek formájában. A Heti Válasz Kiadó ezekből készített szerkesztett kötetet, amelyet Lánczi András, a hazai konzervatív politikai gondolkodás vezető alakjának utószava tett kerekké.
Vajon mennyire korrekt közös nevezőre hozni, azonosnak tételezett funkcióval összehasonlítani két ennyire látványosan eltérő módszerrel készült könyvet? A kiszolgáltatottság nyilvánvalóan Orbán könyve esetében nagyobb, ahol húsz év változó, átalakuló tartalmú szövegei kerülnek olyan kötetbe, amely lehetővé teszi az egyszerű, gyors időbeni összevetést. Nagy a felelőssége a szerkesztőnek, különösen, ha a könyvnél járt utat választja: minél több forrásból próbál minél rövidebb, ám annál jellemzőbb szemelvényeket egymás mellé helyezni. Érdekes idézeteket találni, és ezeket időrendi sorrendbe tenni – ez nyilvánvalóan még kevés ahhoz, hogy egy vezető politikus programja bontakozzon ki a szövegből. A szerkesztés azonban világos koncepciót követve alkot majdhogynem koherens programot: ügyesen egyensúlyoz a politikai személyiség változásainak és eredendő stabilitásának bemutatása között. Nem követi el azt a hibát, hogy tagadni próbálja Orbán ideológiai fordulatát, ugyanakkor tudatosan keresi mai értékrendjének, hitvallásának kezdetektől jelen lévő megnyilvánulásait, egyúttal tág teret szentel az egykori liberalizmus értelmezésének, és elhagyása indoklásának.
Gyurcsány könyve ilyesfajta történeti dimenziót nem fed le. Sokkal nyilvánvalóbb módon, mindenféle indirekt értelmezés nélkül tárja fel egy választásokra készülő jelölt politikai programját. A könyv megjelenésekor sokan a szocialisták választási programját látták benne – a mai tudásunkkal kimondható, hogy mindez beigazolódott. A könyv utolsó kétharmada lényegében szakpolitikák szerint megy végig a programon, terítékre kerül szociálpolitika, egészségügy, oktatásügy, fejlesztések, kül- és biztonságpolitika. Mindez nagyjából megfelel annak a kötelező gyakorlatnak, amit egy választási programtól várunk, a könyvnek ez a része tartalmában sok meglepetést nem is tartogat. Formájában, stílusában viszont látványosan eltér a megszokottnak tekinthető szikár programtézisektől. Egyetlen ember, saját személyes hangján tolmácsolja ugyanis az elképzeléseket, még akkor is, ha jellemzően többes szám első személyben, pártja nevében szól. A szöveg hemzseg a rövid kérdő és felkiáltó mondatoktól, olyan, mintha egy hangosan gondolkodó, vagy épp hallgatóságához beszélő politikus szavait jegyzetelte volna le valaki.
Itt érkezünk el az összehasonlíthatóság legerősebb igazolásához. Amíg Gyurcsány írása olyan, mintha egy jó hosszú beszédet írt volna magának, addig Orbán könyve nem más, mint – egyebek mellett – valóságos beszédek átirata. Amikor az ellenzéket támadások érték a késlekedő választási program miatt, akkor éppen az volt a visszatérő válasz, hogy ott van az a bizonyos program, csak figyelni kell arra, amit a pártelnök nyilvános megszólalásaiban mond. A könyv kéziratának lezárása persze nyilvánvaló időbeli korlátokat állított, így a hivatalos kampány sokat idézett, konkrét ígéreteket tartalmazó beszédei már nem kerülhettek be. A kampány hangütését alapjaiban meghatározó szövegek – a debreceni nagygyűlés és az országértékelő beszéd szolidaritást érintő része – ugyanakkor helyet kaptak az utolsó oldalakon. Húsz év pályájának bemutatásakor nyilván szerencsésebb is ilyen összegző gondolatokkal lezárni egy könyvet, és nem olyan beszédekkel, ahol például Orbán az ezerhatszáz köbcentinél kisebb autók regisztrációs adójának eltörlését taglalja.
POLITIKAI ALAPÉRTÉKEK. Egymás mellett olvasva a két könyvet ütközik tehát két párt első emberének választási programja – ami mellesleg az általuk képviselt pártok választási programja is, ha ez még egyáltalán érdekel valakit -, de ennél jóval több, és intellektuálisan jóval izgalmasabb konfliktusok is kiolvashatók a két rivális politikus közvetlen, illetve életútján keresztül kirajzolódó hitvallásából. Olyan finomságokra bukkanhat a könyveket forgató olvasó, amelyeket hiába is keresne az aktuális közéleti vitákban. Mindkét munka kimerítően foglalkozik alapvető politikai értékekkel, ideológiákkal és az ezekhez fűződő viszonnyal. Orbán erről így nyilatkozik: „Az út, amelyet végigjártam, nem a liberalizmustól vezet a konzervativizmusig. A liberalizmus meg a szocializmus ideológia. A konzervativizmus pedig nem az. Gondolkodásmód, észjárás, habitus, talán jellem is, semmiképpen sem ideológia.”
Gyurcsány mintha erre válaszolna könyvében, amikor azt írja: „A konzervativizmus nem teremtett az egymással szembenálló liberalizmushoz és szocializmushoz hasonló összefüggő ideológiai rendszert. A konzervatívok azt mondják magukról, hogy inkább csak mentalitást, szemléletet, magatartásformát képviselnek (…) Mindezzel együtt a konzervativizmus sokszor lett a kialakult hatalmi viszonyok változatlan fenntartásában érdekeltek ideológiája, érv és fegyver a demokratizálással, a szabadság kiszélesítésének igényével szemben.”
EMBERT PRÓBÁLÓ IDŐK JÖNNEK. Az ideológia természetéről, a konzervativizmusról kibontakozó vita különös érdekessége, hogy Orbán amúgy konzekvensen kerüli a „konzervatív” önmeghatározást, meghagyva ezt a prédát a parlamenti bejutásért önállóan küszködő MDF-nek. Gyurcsány sem egyértelmű híve az ideológiai tisztázásnak, hiszen egyaránt azonosítja magát liberálisként és szocialistaként.
Bizonyos területeken azonban nagy az egyetértés a két jelölt között. Orbán 2005 nyarán nyilatkozta a következőket: „Az 1998 és 2002 közötti kormányzás zenés-táncos kerti parti volt ahhoz képest, ami a következő kabinetre vár.” Kevésbé színesen, de Gyurcsány is valami hasonlót mond: „Az ország érdeke és a választók pillanatnyi elvárásai nem mindig esnek egybe. (…) a sikerhez vezető úton időnként embert próbáló szakaszok is vannak.” Mostanában erről a meggyőződésükről azonban mindketten szemérmesen hallgatnak.
