Ha lenne olyan, hogy vállalatvezetői panteon, ott David K. Zwiener feltétlenül helyet kapna az apróbb istenek között. A Hartford Financial Services Group végrehajtói jogkörrel bíró alelnöke 1995-ben lépett be a céghez, ahol pénzügyi igazgatóból a vagyon- és balesetbiztosítási üzletág vezetője, majd igazgatósági tag lett. Vezetői képesítését a Northwestern University égisze alá tartozó Kellogg School of Managementben szerezte, így egyike annak a 47 ezer ma élő embernek, akik a világ egyik legnagyobb presztízsű üzleti vezetőképző (MBA) programján végeztek. Egy szempontból mégis kivételes a helyzete: 2004-ben 3,7 millió dollárt keresett, ami azt jelenti, hogy abban az évben vele együtt összesen három Kellogg-diplomás volt a Standard & Poor’s 100-as indexében szereplő társaságok 500 legjobban fizetett vezetője között. „Csak az első ajtót nyitja meg, onnantól rajtad múlik minden” – mondja Zwiener az MBA-ről általában, illetve azon belül a sajátjáról.
Jeffrey R. Immelt, General Electric. Neki megérte 1982-ben elvégezni a Harvard Business Schoolt.
ELINDULNI SEGÍT. E tapasztalata rávilágít egy kevéssé ismert tényre: az MBA legfeljebb csak elindulni segít. Mi több, a vállalati hierarchia csúcsára törekvők számára nem is követelmény. A BusinessWeek kutatásából kiderül, hogy az Egyesült Államokban ilyen magasságokba emelkedőknek kevesebb mint egyharmada köszönheti MBA-jének a sikert. Az sem igaz továbbá, hogy ehhez a legnevesebb üzleti iskolák egyikében kell végezni. Az MBA-vel rendelkező vezetőknek csupán a fele járt a 2004-es rangsor szerinti tíz legjobb amerikai iskola valamelyikébe.
Az MBA-pártiak számára a jó hír az, hogy ha sikerül a csúcsra jutni, akkor megtérül a befektetett idő és energia. Az S&P 100-as indexének vállalatainál a legjobban kereső MBA-diplomások 2004-ben átlagosan közel 8,4 millió dollárt kaptak fizetés, bónuszok, részvények és opciók formájában, míg az MBA-vel nem rendelkezőknek átlagban 7,1 millió dollárral kellett beérniük. Csakhogy ez a 19 százalékos többletérték a jelek szerint nem annyira az egyes iskolák nagyszerűségéből adódik, mint inkább számos tényező összejátszásából, köztük az üzleti iskolák márkanevének gondos ápolásából.
Miután egyelőre csupán 2004-ről állnak rendelkezésre adatok, a BusinessWeek erre az esztendőre vonatkozóan nézte meg, hogy az S&P 100-as indexébe tartozó cégeknél ki volt akkor az öt legjobban fizetett vezető, azután megvizsgálta végzettségüket. Ezután következett az ötszáz vezető együttes keresetének a kiszámolása, mely adatot összevetették az egyes üzleti iskolák összes élő diplomásáról szóló statisztikákkal, valamint a vállalatoknak a 2002-2004-es időszakban mutatott teljesítményével. Bár a végzettségi információk nem teljesek (a félezerből 441 igazgatóról sikerült adatot szerezni), a kutatás így is elég jól mutatja az összefüggést képesítés és szakmai érvényesülés között.
Az eredmények igencsak meghökkentők. Az 500 igazgató közül csak 146-nak van MBA-je, ami meglepően csekély szám ahhoz képest, hogy több százezren vannak olyanok, akiket MBA-diplomájuk a legmagasabb állások betöltésére kvalifikálna. Ráadásul a 146-ból csak 71-en tanultak a tíz legjobb egyesült államokbeli iskola valamelyikében, és ezeknek is kétharmada három intézményből került ki: a Harvard Business Schoolból, a Stanford University keretein belül működő Graduate School of Businessből, illetve a University of Pennsylvaniához tartozó Wharton Schoolból. A vezető iskolákban végzettek tömegén belül nagyon kevesen keresnek csillagászati összeget. E tíz program diplomásai közül csak minden négyezredik szerepel a legjobban fizetett 500 vezető listáján, ami 250 fős osztályokkal számolva kifejezhető úgy is, hogy 16 évenként egyetlen szerencsés jut be ebbe az elitbe. Az arány persze valamivel jobb, ha figyelembe vesszük, hogy a statisztikák magukban foglalják a már nyugdíjas MBA-diplomásokat is, nem beszélve azokról, akiknek nincs megfelelő tapasztalatuk a legmagasabb vállalati tisztségekhez. Ám ez csekély vigasz például a Kelloggon végzettek számára, onnan ugyanis csak minden tizenötezredik tudott bekerülni a top félezerbe – míg a Harvard diplomásai közül minden ezerötszázadik.
BELÉPTI DÍJ. Az üzleti iskolák álláspontja szerint az MBA amolyan belépti díj, amelyet meg kell fizetni ahhoz, hogy valaki magas vezetői állást kaphasson. De ha a diploma javítja is az ilyen pozíció megszerzésének esélyét, alapkövetelménynek semmiképpen sem nevezhető. Nagy szerepe van az időnek is. A felmérésben szereplő MBA-sek zöme – köztük a Harvardon 1982-ben végzett Jeffrey R. Immelt, a General Electric vezérigazgatója – több mint húsz évvel ezelőtt szerzett diplomát. Akkoriban az üzleti iskolákba való bejutás szinte kizárólag a teszteredményeken múlott, és sok hallgatónak nem voltak meg azok az emberi képességei, amelyek ma már elismerten kulcsfontosságúak a vezetői sikerhez. Emiatt is lehetnek annak a generációnak az MBA-sei alulreprezentáltak a jelenleg legtöbbet kereső vezetők között. Fontos az is, hogy abban az időben még nem rangsorolták az üzleti iskolákat, így ha valaki a Harvardon, a Stanfordon vagy a Whartonban végzett is, ez még nem jelentett akkora rangot, mint manapság.
Abból a korosztályból jó néhányan MBA nélkül is sokra vitték. Az American Express, a Citigroup és az IBM élén ma egyaránt olyan vezérigazgató áll, akinek nincs ilyen diplomája. És az ő esetük messze nem kivételes. Frederick W. Smith, a FedEx vezérigazgatója például egyszerű BA-diplomát szerzett a Yale-en 1966-ban, majd rövid haditengerészeti szolgálat után megalapította fuvarvállalatát, amely harmincöt év alatt 31 milliárd dollár árbevételű óriássá nőtt. Steven A. Ballmer félbehagyta tanulmányait a Stanford üzleti iskolájában, és elment könyvelőnek egy épp csak megszületett kis céghez. A vállalatot ma Microsoftnak hívják, Ballmer pedig a vezérigazgatója. H. Lee Scottnak csak a Kansas állambeli Pittsburgh State Universityről van közgazdász diplomája, ehhez képest ő irányítja a világ legnagyobb kiskereskedelmi láncát, a Wal-Mart Storest.
Fejvadászok szerint az MBA segíthet ugyan az első állás megszerzésében, de onnantól gyakorlatilag semmit sem ér a karrier szempontjából. „Ebben a tisztán darwini világban, amelyben élünk, a pedigrének nincs jelentősége. Ami számít, az az ösztön, a kemény munka és a nyers intelligencia” – állítja Peter D. Crist, a Crist Associates fejvadász cég elnöke.
Egy ilyen világban evolúciós előnyt biztosíthatna az MBA-képesítés, mint annak záloga, hogy valakiből jó menedzser lesz. A BusinessWeek kutatásának eredménye azonban megkérdőjelezi ezt a feltételezést. A társaságok 2002 és 2004 közötti teljesítményét nézve egyfelől csakugyan az látszik, hogy azok a cégek, amelyeket MBA-diplomás vezérigazgató irányít, valamivel jobb tőkearányos megtérülést értek el, mint azok, amelyeknél a vezérigazgatónak nincs ilyen végzettsége. Másfelől részvényesi hozamuk sokkal rosszabb: mediánátlagban 7,4 százalék, szemben a nem MBA-sek által vezetett vállalatok 9,9 százalékával. Hasonló következtetésre jutottak a Pace University kutatói, de ők egy lépéssel tovább is mentek. A New York-i tőzsdén jegyzett összes társaság 2000 és 2002 közti teljesítményét vizsgálva megállapították, hogy azok a cégek, amelyek vezérigazgatói a legrangosabb üzleti iskolákból kerültek ki, semmivel sem szerepeltek jobban azoknál, amelyek vezetői kisebb presztízsű intézményekben tanultak. „Ha valaki a Harvardra jár, nagyobb az esélye arra, hogy olyan sikeres emberekkel találkozik, akik segítenek neki az érvényesülésben. Ez viszont még nem szükségképpen jelenti azt, hogy jobb menedzser” – mondja Aron A. Gottesman, a Pace professzora.
H. Lee Scott, Wal-Mart Stores. MBA nélkül is õ irányítja ma a világ legnagyobb kereskedelmi láncát.
MÁRKAVÉDELEM. De ha így áll a helyzet, akkor miért keresnek vajon többet az MBA-diplomások? Az egyik döntő tényező itt az, hogy az üzleti iskolák nagyon figyelnek márkanevük ápolására. Különösen igaz ez a legjobb iskolákra, amelyek diplomásai az álláspályázatokon sokszor eleve biztos befutónak tudhatják magukat a máshonnan jövőkkel szemben. Abból a 71 emberből, akik az 500 legjobban fizetett vezető között a tíz leghíresebb iskola valamelyikében szereztek MBA-t, a Harvardon végzettek átlagosan 10,9 millió, a stanfordi diplomások 11 millió dollárt kerestek tavalyelőtt. A Wharton és a Chicago egykori hallgatóinak ennél kevesebb, 7, illetve 8 millió dollár volt a javadalmazásuk, holott e két intézmény a 2004-es rangsorban megelőzi a Harvardot és a Stanfordot. Egy új tanulmány szerint a friss diplomásokat felvenni szándékozó vállalatok számára az iskolák hírneve többet nyom a latban, mint a pályázó kvalitása. „Minél előkelőbb az iskola, annál magasabb a fizetés” – szögezi le a University of Marylanden vállalati stratégiát oktató Violina P. Rindova, a tanulmány társszerzője.
Részben a rangsorolásból adódóan a legjobb programok olyan tényezőknek – köztük a hallgatók elégedettségének – is köszönhetik hírnevüket, amelyeknek kevés közük van a végzettek majdani menedzseri sikerességéhez. A tíz csúcsintézmény közül három – a Cornell, a Dartmouth és a Massachusetts Institute of Technology – mindössze egy-egy diplomással képviselteti magát az 500 legtöbbet kereső igazgató között, s a Kellogg és a University of Michigan sem áll sokkal jobban. Az iskolák azt hangoztatják, hogy diplomásaik sok olyan vállalatnál jutottak be a vezérkarba, amely nem szerepel az S&P 100-as indexében. A Kellogg hivatkozik például Philip A. Marineau-ra, a Levi Strauss vezérigazgatójára, továbbá Robert A. Eckerdre, a Mattel első emberére, akik 1970-es, illetve 1977-es osztályában végeztek. Karin Ash, a Cornellen működő Career Management Center igazgatója szerint a náluk végzettek közül sokan meggazdagszanak, csak éppen „más és más módon”.
Az üzleti iskolák piramisának csúcsán egyfajta önbeteljesítő jóslat látszik működni. Minél híresebb egy intézmény, annál többen akarnak oda bejutni, ezért a legjobb iskolák megengedhetik maguknak, hogy alaposan szelektáljanak; a Stanford például a jelentkezők közel 90 százalékát elutasítja. Ennek eredményeként olyan tehetséges hallgatók koncentrálódnak a programokon, akik valószínűleg bármilyen körülmények között sikerre predesztináltak. A Stanfordon szervezeti magatartást oktató – és az üzleti iskolákat régóta bíráló – Jeffrey Pfeffer úgy látja: „Ha valaki elég jó ahhoz, hogy bekerüljön, akkor nyilván ahhoz is megvan a tehetsége és a képessége, hogy kíméletlenül érvényesüljön.” Lehet, hogy így van, mindazonáltal tény: a vezetői sikerhez vezető út kezdődhet ugyan az MBA-képzéssel, ám az után járatlan útként folytatódik.
