A derékszög biztonsága

Régi álma volt Kelemen Andrásnak, hogy a japán kézműves hagyomány alapján nemes fafajtákból tansu kisbútorokat állítson elő. Külkereskedőként ugyanis a nyolcvanas években több mint fél évtizedet élt Japánban. Mivel az utóbbi időben egyre kevésbé tudott azonosulni a munkájával, kezdett heti egy-egy napot kivenni a hobbijára, míg végül úgy döntött, végleg lemond. „Egyetlen darabot sem adtam el, vállalkozásom sincs bútorkészítésre, de nagyon élvezem” – indokolja a váltást. „Itt minden egyértelmű, ami 89 fok, az nem derékszög” – teszi hozzá magyarázatképpen. Nagyritkán még zenél
is az Old Boys zenekarral, amelynek 1979-ben az egyik alapító tagja volt. Mindazonáltal azt mondja, csak egy időre szállt ki, s készen áll a további megmérettetésre, ha kap egy izgalmas ajánlatot.

SZÜRKEZÓNA. A szakembert a toborzási piacon többek között az olyan jelenségek zavarták, mint a munkaerő-kölcsönzés intézménye, amely a törvény megkerülésével lehetőséget ad a munkaerő „szürke” alkalmazására. Féllegális megoldás a tb-költség megspórolása oly módon, hogy a cégek három hónapra bejelentik a munkavállalót, majd az azt követő háromra nem, mert ennyi ideig még él a társadalombiztosítás, és így a munkavállaló nem veszi észre, hogy nem fizetik utána a járulékot. Évente hat havi járulékot lehet így megspórolni, s erre a dolgozó csak a nyugdíjazáskor fog rájönni. Az ezekhez hasonló jelenségeket olyan időzített bombáknak tartja, amelyek előbb-utóbb elkerülhetetlenül robbanni fognak, és a végszámlát az egyetemleges felelősséggel felruházott multinacionális megbízók fogják megfizetni, nem a kisstílű kölcsönző cégek. A törvény szerint ugyanis a megbízóknak kötelességük teljes körben ellenőrizni a beszállító cégeket, és felelősséget kell vállalniuk azért, hogy korrekt módon történjen a kölcsönzött munkaerő alkalmazása. „Ehelyett most sokan megelégszenek egy papírral, amelyben a kölcsönző igazolja a törvényességet, vagy látszatellenőrzéseket tartanak a kölcsönzőnél” – osztja meg tapasztalatait Kelemen.

A másik ok, ami miatt a kiszállás mellett döntött, az volt, hogy a multinacionális vállalatok a globális szerződések rendszerével (amelyeknél a nagy volumennek köszönhetően akár 2,5 százalékos profit is elégséges a működéshez) lassan kiszorítják a piacról az olyan közepes méretű vállalatokat, mint a Multijob. Magyarán, minden országban, ahol a multi jelen van, ugyanazzal a kölcsönző céggel kell szerződniük a leányvállalatoknak. Mivel Kelemen a cégalapítás előtt maga is egy multinacionális vállalat, az Adia (később Adecco) helyi vezetője volt, saját tapasztalatból tudja, hogy nem könnyű ellenállni a globális szerződéskötésre irányuló központi nyomásnak. „Nehezményezték, hogy a globálisan szerződött vagyonbiztosító helyett egy másik céggel szerződtem, amely nemcsak, hogy olcsóbb volt, de még a feltételei is jobbnak bizonyultak. Azt meg végképp pimaszságnak tartották, hogy kirúgtam a globális auditort, mivel huszonéves tapasztalatlan bimbókat küldött ki az auditálásra, akik még kérdezni sem tudtak jól” – emlékszik vissza.

CIKLUSOK. A toborzó szakma veteránja a nagyvállalatoknál szerzett hasonló tapasztalatai alapján humoros elméletet gyártott a vállalatok három – egymást újra és újra ismétlő – életciklusáról, amelyek mindegyike különböző vezetőtípust követel. Az első ciklusban a nonkorformista, kreatív őrültek kellenek, akik képesek naponta a vásárra vinni a bőrüket, hogy beinduljon a verkli. A pionír hadművelet közben a központ tolerálja a paradigmák semmibevételét. Mint Kelemen meséli, a kilencvenes évek elején a külföldi főnöke kísérletet tett arra, hogy ráerőltesse: hetente húsz vevőt látogasson meg. Ahhoz, hogy meglegyen a norma, az újpesti „Putyilov gyárakba” (vagyis a szocialista nagyüzemekbe) is el kellett volna menni prezentációt tartani, ahol éppen akkor tervezték, hogy több ezer embert elbocsátanak. „De békén hagytak, mert minden büdzsét felülteljesítettünk” – teszi hozzá. A második ciklus viszont már adminisztratív embertípust követel, amely hűségesen betartja a vállalati szabványokat, nem beszél vissza, a prezentációi tökéletesek, ilyen típus azonban nem viszi előre a dolgokat. Így a harmadik ciklusban jön a válságmenedzser, aki mindenkit kirúg, a tulajdonosi kölcsönöket leírják vagy tőkésítik, és keresnek megint egy őrültet…

Mindezen tapasztalatai ellenére a volt menedzser kifejezetten hálás a multiknak, mert a kilencvenes években az ország jó részét megmentették a munkanélküliségtől, továbbá a mai napig nemigen létezik korrekt bérezés és szociális háló a közszférán és a nagyvállalatok világán kívül. Szurkol, hogy a folyamatosan növekvő minimálbér ellenére folytatódjon a beruházási tendencia, és az ipari összeszerelő üzemek után a magasabb hozzáadott értékű beruházások is megjelenjenek hazánkban. „A mai napig a gyárról álmodom, hiszek a termelésben” – állítja Kelemen, aki három műszakban, szövőtechnikusként kezdte egy szövőgyárban, és közben estin végezte el a Külkereskedelmi Főiskolát. A rendszerváltáskor az Újpesti Gyapjúszövő választott vezérigazgatójaként 600 millió forint adósságot örökölt, amit sikerült egy év alatt a felére lefaragnia, ám az öncsődtörvény megakadályozta abban, hogy megmentse a vállalatot. „Európa legjobb gyapjúgyára voltunk, és látnom kellett, ahogy az ipari telepeket fillérekért elkótyavetyélik. Lemondtam. Négyszeres fizetésért hívtak csődbiztosnak, de nem vállaltam.”

„A független egyéniségek élvezzék azt a néhány évet, amikor alkothatnak” – vallja Kelemen. Vállaljanak minden konfliktust, ami van, de lépjenek tovább, rúgassák ki magukat, ha a munka bevégeztetett, ha nem mehet tovább a kreatív alkotás. Vagy álljanak be lakájnak, és maradjanak csöndben, a munkaadójukat azonban ne szidják.