Négy férfi utazott ki 1990-ben Londonba, a kormány megbízásából, hogy a Credit Suiss First Boston bank munkatársaitól megtanulja, miként kell egy tisztességes cégeladási tranzakciót nyélbe ütni. Egyikük hazatérve a Magyar Nemzeti Bankhoz igazolt, hárman viszont – élükön Tömpe Istvánnal, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) első ügyvezető igazgatójával – nekiálltak a privatizációnak. A nyugat-európai tapasztalatok nemigen voltak adaptálhatók, hiszen olyan nagyságrendű magánosításra, amelyre akkoriban Magyarország készült, nem volt példa a Lajtán túl. Az innenső oldalon is abszolút úttörő szerepre vállalkozott az Antall-kormány, sem a csehek, sem a lengyelek nem tettek még egyetlen lépést sem, amikor az ÁVÜ már tárgyalásban állt több külföldi érdeklődővel, különböző állami vállalatok értékesítése ügyében.
Csepi Lajos: piacokat vesztett, korszerűtlen gazdaságot kellett átalakítani.
NÉGYÉVES CIKLUSOK. A magánosításnak ez az első négyéves időszaka volt a legösszetettebb, de – visszatekintve – talán a legkevésbé vitatott is. „Rosszul szervezett, piacokat vesztett, gyenge hatékonyságú, korszerűtlen és hatalmas létszámfelesleggel működő gazdaságot kellett átalakítani” – mondja Csepi Lajos, aki 1990-ben, Tömpe István rövid regnálása után lett az ÁVÜ ügyvezető igazgatója, és egészen 1994-ig irányította a magánosítást. A legfontosabb cél tehát ebben a periódusban a technológiailag korszerű, jól szervezett, hatékony gazdaság kialakítása volt, bár persze az állami vagyon értékesítése révén elérhető bevételek sem voltak mellékesek.
A pénzügyi tárca részéről folyamatos volt a nyomás a privatizációs bevétel maximalizálására, de csak a következő négy évben, a Horn-kormány idején lépett elő ez a szempont az első helyre. A Suchmann Tamás fémjelezte második magánosítási ciklus kétségkívül legjelentősebb ügylete az energiaipar eladása volt, s azt akkoriban éppen a hatalmas, közel 500 milliárdos állami bevétel okán tartották különösen sikeresnek. A körülményeket máig sokan vitatják, az azonban kétségtelen, hogy a magántulajdonosok belépésével megkezdődött az áram- és gázszolgáltatók, valamint a jelentősebb erőművek modernizációja, régóta esedékes környezetvédelmi és technológiai fejlesztése.
Privatizációs vezérelvek
1990-1994. A legfontosabb a technológiailag korszerű, jól szervezett, hatékony gazdaság kialakítása volt.
1994-1998. A pénzügyi tárca részéről folyamatos nyomás mutatkozott a privatizációs bevétel maximalizálására.
1998-TÓL. A tömeges privatizáció lezárása; a magánosítás volumene lecsökkent, határozott irány már nem mutatható ki.
A sikert, és a nagy bevételt a legjobb nemzetközi tanácsadók bevonása, a rendkívül nagy, 400 milliárd forintnyi állami garanciavállalás, és a legnagyobb nemzetközi szakmai befektetők bevonása volt hivatott biztosítani. Az erőművek esetében szükség volt még az azóta sokat vitatott hosszú távú áramvásárlási szerződésekre is. Az európai piacon akkortájt komoly kapacitásfelesleg mutatkozott, az erőműtársaságok nem tartoztak a legkapósabb befektetési célpontok közé. A magyar erőműpark megújításához azonban friss tőkére volt szükség. Ezért tűnt elkerülhetetlennek, hogy az állam valamilyen formában garantálja a befektetők számára a megtérülést. Az azóta megtörtént több százmilliárdos erőművi beruházások révén azonban Suchmann Tamás szerint megtérült ez a fajta állami befektetés.
Suchmann Tamás: világossá kívántuk tenni, hogy elkötelezettek vagyunk az állami befolyás csökkentése mellett.
A tömeges privatizáció lezárásának időszakaként minősíthető az 1998 és 2002 közötti kormányzati ciklus, ekkor volumenét tekintve csendesebbé vált a folyamat. Ez leginkább a bankprivatizáció időszaka volt, Gansperger Gyula irányításával. Ekkoriban zárult le a Matáv, a BorsodChem, az ICN, az áramszolgáltatók, valamint a kereskedelmi bankok privatizációja. Innentől kezdve már inkább csak egyes olyan társaságok magánosítása volt napirenden, amelyekből a Fidesz-kormány, illetve majd a Medgyessy- és a Gyurcsány-kabinet megítélése szerint célszerű kivonulnia az államnak. Általános érvényű magánosítási elvek már nem működtek.
A Fidesz egyetlen korábbi kormány privatizációs stratégiájával sem értett egyet, s ugyanez érvényes a mára is. Az ellenzéki párt folyamatosan túlprivatizáltságról beszél, s azzal érvel, hogy miközben Nyugat-Európában az állami szektor a GDP 25 százalékát adja, Magyarországon a részvétele már csak 10 százalék körüli. Szerintük a magánosításnak a nemzeti középosztály megteremtését kellett volna szolgálnia, ennek a lehetőségét azonban az elődök elszalasztották, mert kísérletet sem tettek a hazai befektetők bevonására. Az értékesített állami vagyon 70 százalékban külföldiek kezébe került.
Kuponos kudarcok
Klaus egy
Skoda-
avatón. Nem
mindenhová
került valódi
tulajdonos.Csehországban a rendszer-váltás utáni években előbb pénzügyminiszter, majd később kormányfő Václav Klaus nevével fém-jelzett vagyon-jegyes, avagy kuponos privatizáció elsőd-leges célja a hazai tőke térnyerése, azaz a külföldi befektetők csaknem teljes kizárása és a korrupció kivédése volt. Klaus koncep-ciója szerint a nagyvállalatok és a pénzintézetek privatizá-ciójakor a vagyon egyharma-dát nyilvános versenytárgyal-ásokon, egyharmadát kormányzati döntéssel előre meghatározott vevőnek kellett eladni, további egyharmad pedig az említett kuponos privatizáció keretében talált gazdára. Ennek lényege, hogy a lakosság kuponokat, azaz vagyonjegyeket kapott, amelyeket saját megítélése szerint „fektethetett be” az átalakuló állami vállalatokba, így tulajdonképpen vagyonrészt szerzett bennük. Több száz alapkezelő jött létre, ám csupán néhány bizonyult életképesnek. A tönkrement társaságok ezek után olyan vállalkozók kezébe jutottak, akik döntő befolyást és tulajdonrészt szereztek a korábban az állam tulajdoná-ban lévő nagyvállalatokban. A kuponos privatizáció idején 1664 részvénytársaságot magánosítottak, ezek értéke több mint 350 milliárd korona. A vagyon nagy része azonban szertefoszlott, illetve néhány élelmes vállalkozó zsebébe jutott.
Szlovákiában még a közös állam idején – tehát 1992 végéig – több mint két és félmillió ember vett részt az akkor még csehszlovák kuponos privatizációban. Döntő többségük szintén a beruházási alapokra bízta vagyonjegyét. A Szlovákiában működő csaknem 160 befektetési alap megszerezte a lakossági kuponok több mint kétharmadát. Később azonban, amikor a társaságok nagy része csődbe jutott, a részvények a bankok tulajdonába kerültek, azok pedig nagy haszonnal túladtak rajtuk, gyakran külföldi kézbe juttatva a vagyont. Vladimír Meciar kormánya mindezek után 1995-ben megszüntette a kuponos privatizáció II. szakaszát. A kormányzat megerősítette beleszólási jogát abba, kik, milyen mértékben vehetik ki részüket az állami vagyon elosztásából. Gazdasági szakemberek szerint a Meciar-érában magánosított 100 milliárd korona értékű vagyon átadásából alig 10 milliárd korona bevétele volt az államnak. A korábbi befektetési társaságok – néhány kivételtől eltekintve – sorra tönkrementek, becslések szerint több mint 60 milliárd korona úszott el így. Legjobban a kisemberek fizettek rá a kuponos privatizációnak nevezett kísérletre, döntő többségük semmiféle vagyonrészhez sem jutott hozzá, sőt, még a kupon-könyvecske megvásárlására fordított 1000 koronájuk is odaveszett.
PROTICS JÁNOS, POZSONY
Az 1994-es kormányváltást követően két lehetősége volt a szocialistáknak: lassítani, vagy felgyorsítani a magánosítás folyamatát. „Nyugat-Európa számára világossá kívántuk tenni, hogy elkötelezettek vagyunk a gazdaságban az állami befolyás csökkentése mellett” – mondja Suchmann Tamás, aki az energetikai privatizáció mellett különösen büszke a Budapesti Értéktőzsde erre az időszakra tehető felvirágzására.
A folyamat előrehaladtával, függetlenül az épp hatalmon lévő kurzustól, mind nagyobb hangsúlyt kaptak a foglakoztatási szempontok. Világosan lehet látni már az első négyéves ciklusban is, hogy a magánosítástól várt hatékonyságjavulás egyet jelent a túlfoglalkoztatottság megszűnésével, vagyis a munkanélküliség rohamos növekedésével. Suchmann szerint ezért is volt fontos, hogy az energiaipari cégek értékesítése során – a magyarországi privatizációs folyamatban egyedülálló módon – sikerült létrehozni egy máig létező alapot. A privatizációból származó bevétel közel 10 százalékát, mintegy 40 milliárd forintot helyeztek el ide, a várható létszámleépítések és foglalkoztatási problémák kezelésére.
Az érem másik oldala, hogy sok gazdasági reformlépés már megtörtént, mire a magánosítás elkezdődött. Így például a kereskedelmi piac felszabadításával már a szektorhoz tartozó állami vállalatok magánkézbe adását és megerősödését megelőzően megjelenhettek a külföldi láncok az országban. Ma már látható, hogy valószínűleg előbb kellett volna privatizálni és megerősíteni a hazai hálózatokat, s csak azután rájuk szabadítani a külföldi óriásokat – de ez a hajó már elment.
A magánosítást megelőzően született meg a társasági törvény is, amely lehetőséget adott az állami vállalatoknak, hogy egyes vagyonelemeket önálló társaságokba szervezzenek át. Az ÁVÜ-t eredetileg azzal a céllal alapították, hogy ezt az átalakulási folyamatot ellenőrizze. A fő szabály az volt, hogy amennyiben a vagyonügynökség 60 napon belül nem emel szót a tervezett kiszervezés ellen, úgy azt meg lehet lépni. Csepi Lajos úgy emlékszik, rohanniuk kellett az események után, és legalább két esztendő eltelt, mire fel tudták venni a tempót az új lehetőségeket gyorsan és kreatívan alkalmazó állami vállalatokkal. Vitázniuk ugyanakkor többnyire a politikusokkal kellett, a cégvezetők általában együttműködők voltak, tudván, hogy a vagyonügynökségnek majdnem korlátlan a hatásköre felettük.
A VAGYON MÉRTÉKE. A parlament által, az ÁVÜ közreműködésével megszületett vagyonpolitikai irányelvek iránymutatásul szolgáltak a magánosítás menetét illetően, majd 1992-ben az Állami Vagyonkezelő (ÁV) Rt. felállításakor meghatározták a tartósan állami tulajdonban maradó vagyonelemek körét. Ennek mérete az egyes ciklusok idején folyamatosan változott. Az első ciklusban ugyanakkor ez még nem volt annyira fontos kérdés, hiszen a folyamat éppen csak elkezdődött. A Horn-kormány idején már napirendre került ez a probléma; ekkoriban rögzítették az energetikai privatizációhoz is kapcsolódóan, hogy például a Magyar Villamos Művek Rt., vagy a paksi atomerőmű tartósan állami tulajdonban maradó vagyontárgyak. A Fidesz 1998-as választási győzelméig az állami vagyon jelentős része már magánkézbe került. Akkoriban még nem merült fel olyan határozottan az esetleges visszaállamosítás gondolata, mint manapság, de ilyen szándék kétségtelenül már akkor sem állt távol a párttól. Egy ízben egyébként történt is egy erre irányuló kísérlet. A fideszes vezetésű szegedi önkormányzat megpróbálta „visszacsinálni” a Szegedi Vízmű Kft. 1994-es privatizációját, mert úgy vélték, 800 millió forintos kár érte a várost. Az ügy a Nemzetközi Gazdasági Kamara genfi választott bírósága előtt végződött. A testület a befektető, a Vivendi mellett foglalt állást, igaz az eredeti privatizációs szerződést ezt követően némiképp módosították a város javára.
Régi álláspontja a Fidesznek, hogy postából, vasútból, repülőtérből csak egy van, ezért ezek állami kézben tartása közérdek. Ehhez ragaszkodnak is, amint az a Budapest Airport üzemeltetésének privatizációja során látható volt. A szocialisták a Fidesz-elnök magánosítás elleni támadásaira azzal válaszoltak, hogy bejelentették: tartósan állami tulajdonban tartanák a már említett közszolgáltató társaságok mellett a villamos műveket és a Szerencsejáték Rt.-t is.
