Az egyik legjövedelmezőbb tevékenysége a Vígszínháznak a ruhatári szolgáltatás. A nézők többsége meg is rökönyödik a 180 forintos tételenkénti díjon, ezzel együtt nem sejtik, hogy a teátrum saját bevételeinek sorrendjében a kalapokból és kabátokból származó összeg a harmadik helyet foglalja el. Minden fillérre szükség van, hiszen az állami támogatás – hangzik szinte egyöntetűen a Figyelő által megkeresett színházi gazdasági igazgatók szájából – nagyjából a rezsire elég. A produkciók létrehozásának, az alkalmazottak bérének költségét így a színháznak saját magának kell előteremtenie.
Operabál. Nem az Operaháznak ketyeg.
A különböző állami források a színházak költségvetésének legnagyobb tételei, százalékos mértékük változó, de egy biztos: egyik színház sem engedheti meg magának, hogy saját bevételeit ne próbálja minden eszközzel feltornázni (ha ezek aránya eléri az 50 százalékot, az már sikertörténetnek számít). A teátrumok legtöbbször azzal főznek, amijük van. A színházépület, a jelmezek, a kellékek, a technikai eszközök kéznél vannak, a jegybevétel után ezek bérbeadása növeli a leginkább a kassza tartalmát.
Ebbe a sorba tartozik még a telt házas előadások értékesítése (amikor egy cég az összes aznapra szóló jegyet megveszi), illetve a színházépület bérbeadása. „A két sikerdarabunkra, a Rómeó és Júliára, valamint a Szépség és a szörnyetegre annyi előjegyzésünk van, hogy az évad végéig sem tudjuk a nézőinket kiszolgálni. Ilyen helyzetben annak a cégnek, amelyik fél éven belül telt házat szeretne vásárolni, bizony meg kell fizetnie az árát” – vázolja a kőkemény üzleti feltételeket Sárdi Mihály, a Budapesti Operettszínház ügyvezető igazgatója. Mint mondja, egy ilyen céges előadás 20 százalékkal is többet kóstál, mint a jegyek összessége, ami az Operett borsos jegyárai mellett – a musical-előadások átlagos jegyára 3 ezer forint, de van 9 ezres, sőt 15 ezer forintos belépő is – 6 millió forintig is felmehet. Szintén jól keresnek a tájelőadásokon.
Drága repertoár
Kevesen tudják, hogy a Magyaror szágon működő úgynevezett repertoár színjátszás egyáltalán nem általános jelenség Európában. A kontinens legtöbb országában az „en suit” szisztéma dívik, amikor is egy színház egyetlen darabot játszik mindaddig, amíg arra érdeklődés van. Ilyenformán nincsenek társulatok, a művészeket produkciókra szerződtetik. Egy ország két-három támogatott színházat tart fenn, a többi magánkéz-ben van. A profitorientált működés értelmében olyan előadások vannak műsoron, amelyekre be is megy a publikum. Ennek leginkább üzemszerű verzióját olyan musical-főváro-sokban találhatjuk meg, mint London vagy New York, ahol egy-egy produkció több éven keresztül is műsoron lehet. A hazai repertoár színjátszás sokkal inkább művészi szemléletű. Színházi szakemberek szerint a társulati munka, a repertoár-játszás biztosítja a művészi színvonalat. A hazai színes színházi választékért így az állam bevállalja a színházak évenkénti több milliárd forintos támogatását. Egyes színházak nálunk is elindultak az „en suit” játszás irányába, de más megfontolásból. Egy komoly díszletet, így átépítési költséget igénylő musical- vagy operaelőadást nem éri meg egyetlen előadás után leszerelni, akkor már érdemes 5-6 előadást egyben lejátszani. Ennek szellemében játszik már a Madách Színház, a Budapesti Operettszínház, és ezt tervezi a Magyar Állami Operaház új vezetése is.
Vidéken a közönség rendre évad végén váltja meg következő évi bérletét, és mivel a helyi teátrumnak nincs konkurenciája, ez többnyire automatikus megújítást jelent. A vidéki társulatok – mivel a potenci-ális közönség 25-40 előadás alatt megnéz egy darabot – lényegesen több bemutatót tartanak egy évben.
A színház lehetne nyereségesebb is, ennek egyik akadálya éppen a szervezeti forma (az Operett költségvetési intézmény), továbbá a tulajdonos főváros és a színház által elfogadott alapító okirat. Ez ugyanis kiköti, hogy az Operett vállalkozási tevékenységből a költségvetésének maximum 5 százalékát szerezheti. Ezért a színház nem adhatta ki egyedül a Magyarországon valóságos hisztériát kiváltó Rómeó és Júlia zenei anyagát, azt kénytelen volt külső vállalkozóval együtt tenni, koprodukcióban.
„Ameddig költségvetési intézményként működünk, nincs mozgásterünk arra, hogy egy ilyen vállalkozást finanszírozzunk, hiszen – ne feledjük – kockázat is van a dologban” – mutat rá Sárdi Mihály, aki szerint ha „vállalkozó-barátabban” működhetnének, biztos találnának olyan formát, amelyben a marketingcélokon túl pénzben fogható és az összköltségvetésben is jobban látszó nyereséget is fel tudnának mutatni – például egy zenei anyag megjelentetésével.
VÁLLALKOZÁS NÉLKÜL. A Magyar Állami Operaháznak még ennyi mozgástere sincs. „A házat kinyitni már önmagában veszteséges” – foglalja össze tömören a gazdasági helyzetet Kunos József ügyvezető igazgató. A ház idei 8,3 milliárdos költségvetéséből (az Opera idén az előirányzott támogatás dupláját kapta meg végül) mindössze 15 százalékot tudott maga megtermelni, a többi állami támogatás. A dalszínház alapító okirata ugyanis nem engedi, hogy az intézmény vállalkozzon, kizárólag az épülettel, a jelmezekkel és az előadásokkal sáfárkodhat. Így a nagy sikerű Operabálból a színház vezetése mindössze a bérleti díjat látja, a rendezvényt külsős cég szervezi. Az Opera a bérbeadásokból és a saját rendezvényekből (például gálaestek szervezése) évente csupán 200-250 millió forint bevételt könyvelhet el.
Rendszeresen adja bérbe épületét az impozáns Vígszínház is, ahol a 810 milliós állami pénz mellé 550 millió saját forrást tudtak letenni 2005-ben, amit a jegyek után leginkább a már rendszeresen felbukkanó bérlőknek köszönhetnek. Az óránként bruttó 330 ezer forintos bérleti díjat évadonként 30-35 alkalommal tudják beszedni, de jövőre szeretnék az üres nyári hónapokban is hasznosítani a házat.
Ha egy színházépület ki van adva, legalább biztosan termel, szemben azokkal az estékkel, amikor saját produkció megy a színpadon. A magukra valamit adó teátrumok arra törekszenek, hogy legalább egy adott este nyereséges legyen – vagyis az aznapi bevétel fedezze a szigorúan aznapi kiadásokat, amiben nincsenek benne a havi jellegű költségek és bérek -, de jócskán találni olyan színházat, ahol egy-egy előadás csak az intézmény veszteségét növeli, pénzt nem hoz.
NYERESÉGES ESTE. Az idén 1,6 milliárd forintból gazdálkodó Madách Színház gazdasági igazgatójának állítása szerint ők azonnal levesznek egy darabot, ha az már a napi költségét sem tudja megtermelni. „Akkor is így teszünk, ha a produkció még nem hozta be a kiállításának árát, hiszen ha elkezd veszteséget termelni, akkor már nem is fogja” – fejtegeti Wettstein Tibor, aki büszke lehet a gazdálkodásra: a Madách 2005-ben a 690 milliós állami támogatás mellé 900 milliós jegybevételt produkált, és erre jöttek még rá az egyéb források. A gazdasági vezető ugyanakkor igyekszik gyorsan elcsitítani az irigykedő hangokat, mert – mint mondja – emellé igen magas kiadások is társulnak. A Madách Színház ráállt a világsikerű musicalek bemutatására, ami borsos szerzői jogdíjfizetéssel, költséges színpadra állítással jár. A Magyarországon első igazán átütő musical-sikert, ezzel együtt hosszas sorban állásokat produkáló Az operaház fantomja sem termelte meg még százmilliós nagyságrendű kiállítási költségét. Külföldön egy hasonló produkciónál a jegybevétel mellett szinte ugyanannyi folyik be az előadáshoz kapcsolódó egyéb tevékenységekből, így a CD-eladásból, vagy merchandising-tárgyakból. A budapesti Fantom szünetében is lehet bögrét, pólót kapni, de a gazdasági igazgató szerint mindez csupán „habverés”, ennek nyeresége elenyésző.
Turnén a Rómeó és júlia. Utazással keresik a pénzt.
Másfél-két éve új jelenség a színházak előtt kígyózó sorban állás és a több hónapra előre történő jegyértékesítés. Míg egy londoni magánszínháznál ennek komoly finanszírozási oka van – az előre értékesített jegyekből a kiállítás vagy a fellépti díjak egy részét állják -, nálunk az az egy-két gazdasági igazgató, aki boldogon nézheti, hogy egyszerre több tízmillió forint keletkezik a bankszámláján, az elégedettség érzésén kívül nem sokat profitál ebből. „Ez csak pillanatnyi állapot, a háziasszony sem költheti el a következő félévi kosztpénzt, ha valami csoda folytán előre megkapja” – magyarázza Sárdi Mihály, az Operett ügyvezetője, hozzátéve: persze jó érzés, hogy van pénz a számlájukon. Különösen nyáron, amikor a színháznak nincs bevétele, de a rezsit és színészek bérét akkor is ki kell fizetniük. Legalább nekik kamatozik – gondolhatnánk -, de az is kiderül, a költségvetési intézmények kezét rendszerint megkötik a fenntartók, s szabályozzák, melyik bankban tarthatják a pénzüket, és nem fektethetik azt például kötvénybe.
Magányos befogadó
A hazai színházi struktúra fellazítása volt a célja a fővárosnak, amikor a Nagymező utcai Thália Színházat 1998-ban befogadó színházzá alakította át. A teátrumnak nincs önálló társulata, többnyire más produkcióknak ad otthont, időnként pedig saját előadásokat hoz létre – alkalmi társulatokkal vagy koprodukcióban. Megyeri László igazgató határozott véleménye szerint egy színház nem lehet nyereséges Magyarországon, ezért büszke az 50 százalékos saját bevételükre, amit ráadásul úgy érnek el, hogy több olyan kezdeményezést is támogatnak, amelyek inkább viszik, mint hozzák a pénzt. Emellett – 225 milliós – állami támogatásuk messze elmarad a többi teátrum finanszírozá-sától, hiszen befogadó színházként és közhasznú társaságként (kht.) több üzleti lehetőségük van. Saját bevételük 70 százalékát ők is a jegyek eladásából szerzik, 30 százalékát viszont bérbeadásból. Az épületet egy estére 270-850 ezer forintért adják ki, attól függően, ki, mire, mennyi időre és milyen felszereltséggel kéri azt. A Thália maga is jótékonykodik: vidéki és határon túli társulatoknak kedvezményt ad, és hajlandó leadni követeléseiből akkor is, ha egy híres társulat Magyarországra hozása a cél.
Megyeri László szerint még jobb teljesítményre lennének képesek, ha a színház mellett – és tulajdonában – olyan vállalkozások működhetné-nek, amelyekbe egyes területeket, mint például a közönségszer-vezést, kihelyezhetnének. A Thália jegyértékesítését jelenleg is külön cég végzi, de mivel abban a színház nem tulajdonos, így csak a vállalkozás által fizetett bérleti díjjal gazdagodik, míg saját céggel e tevékenység több hasznot hozna – kht. azonban nem hozhat létre saját tulajdonú társaságot.
Más a helyzet a folyamatosan magas színvonalat képviselő művészszínházaknál. Egy szponzor nem sokat kockáztat például azzal, ha a budapesti Katona József Színházat egész évben támogatja (az idei évadban ezt a HVB Bank és a Samsung is megtette, összesen 10 millió forinttal), mert ezzel elsősorban imázsa kap jó pontokat. A népszerű belvárosi teátrumban más trükkökkel is próbálnak – szó szerint – néhány forintot szerezni egy előadás többmilliós kiállítási költségéhez. Egyik előadásukban például a szokásosnál több vodkás üvegre volt szükség, amit egy leleményes kellékes ötletéből adódóan a Finlandiával szponzoráltattak meg. Hasonló megoldások előfordulnak máshol is, amikor egy Herendi-vagy Zsolnay-étkészlet, illetve más speciális tárgy „szerepel” a darabban. Persze ezeket a kellékeket minden esetben a rendező hagyja jóvá, nehogy a művészi érték rovására menjen a tárgyiasult támogatás.
Egyszerre vannak jobb és rosszabb helyzetben fővárosi társaiknál a vidéki színházak. Alig lévén konkurenciájuk, szinte bizton számíthatnak évről évre állami támogatásra, ráadásul jegybevételük zömét az évad elején bezsebelhetik (vidéken a bérletrendszer keretében már az előző évad végén értékesítik a következő szezon bérleteit). A kisebb potenciális nézőközönség miatt ugyanakkor évente több produkciót – átlagban 9-12 darabot – állítanak színpadra, és nincs könnyű dolguk a szponzorszerzéssel sem. „Békés megyében nem tolonganak a költeni vágyó cégek” – utal a térség szegénységére Csányi Tibor, a Békés megyei Jókai Színház gazdasági igazgatója. Jobb a helyzet Pécsett, ahol a színház nyugodtan alapozhat a nem sok – összesen alig 30 millió forintos -, de megbízhatóan befolyó szponzori támogatásokra. A térségben érdekelt vállalatok szívesen nyitják ki a pénztárcájukat, a szponzorálás mellett a teátrum sikeresen értékesíti a vasfüggönyön kialakított hirdetési felületeket is.
KÖTÖTTSÉGEK. Egyébiránt a színházak ha akarnának se tudnának klasszisokkal jobb üzleti eredményeket elérni. Alapító okiratuk rögzíti, hogy pontosan milyen tevékenységet folytathatnak, és meghatározza a vállalkozásból származó maximális bevételt, ráadásul az állami döntéshozók felé sem jó ajánlólevél a túlzott üzleti siker. „A támogatások odaítélésénél természetesen figyelembe vesszük a színház profilját és üzleti eredményeit is. Ott segítünk, ahol jobban rászorulnak” – mondta a Figyelőnek Schiffer János, a színházakért felelős főpolgármester-helyettes, aki hozzátette: ha a teátrumok terhesnek érzik alapító okiratukat, egyszerűen módosítási kérelemmel kell fordulniuk fenntartójukhoz. Ők nem bánják, sőt, örülnek, ha egy színháznak jól megy anyagilag, talán ettől inkább a teátrumok félnek, mert veszélyben érzik az állami támogatásukat.
Ezt Sárdi Mihály is megerősíti. „Időnként megkérdezzük magunktól, mire is jó, hogy egyre sikeresebbek vagyunk, hiszen ahogy nő a saját bevételünk, úgy csökken az állami támogatásunk, pedig senki nem garantálja, hogy a következő, vagy az azt követő évadunk is ugyanilyen sikeres lesz. Elég egyetlen bukás, és borul a költségvetésünk” – fogalmaz az Operett ügyvezetője. Éppen ezért nem biztos benne, hogy színháza megállna-e a saját lábán, mindenféle állami támogatás nélkül.
