Csupán néhány nappal azután, hogy az Európai Unió megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal, Szerbiát beengedték abba a külső váróterembe, ahol a hivatalos fogalmazás szerinti „társulási megbeszélések” akár évekig húzódhatnak. Mi több: Olli Rehn, az EU bővítésügyi főbiztosa közölte, hogy Bosznia is megjelent a társulási előszobában, majd költőibb hangvételre váltva a következőket mondotta: „Új hajnal vár a Nyugat-Balkánra, és ez európai hajnal. Ezek a döntések eloszlatnak minden kétséget azzal kapcsolatban, hogy az EU hosszú távra elkötelezte magát a régió országainak tagsága mellett.”
A kérdés persze az, milyen hosszú a hosszú táv. Be kell vallanom (noha tisztában vagyok véleményem tökéletes súlytalanságával), hogy a tényleges helyzet nem a balkáni hajnalhasadás brüsszeli emlegetését, hanem az elhamarkodott integráció elutasítását igényelte volna. Lássuk hát a tényeket a régiónak azzal a két neuralgikus pontjával kapcsolatban, amelyek most az EU napirendjére kerültek.
TÖRÉKENY MEGÁLLAPODÁS. Az első pont: Bosznia. Nemrégiben volt tíz éve, hogy Dayton amerikai városban a NATO nyomására létrejött egyezmény legalább annak a vérfürdőnek véget vetett, amely az ortodox szerbek, a katolikus horvátok és a mohamedán bosnyákok háromoldalú harcát kísérte. A bosnyákoknak jórészt a szenvedő fél szerepe jutott az akkori horvát Tudjman-, illetve a szerb Milosevics-rezsim ultranacionalista párharcában. Daytonban a területet két részre osztották: egy szerb „köztársaságra” és egy horvát-bosnyák föderációra. Egyidejűleg 60 ezres NATO-erő szállta meg Boszniát, s a politikai döntéseket egy csaknem „alkirályi” hatáskörrel rendelkező főmegbízott kezébe adták.
A fenti alaphelyzeten az sem változtat, hogy két hete erős amerikai nyomásra a boszniai szerbek, horvátok és bosnyákok megbízottjai formailag fontosnak tűnő megállapodást írtak alá a felosztást szentesítő daytoni paktum felülvizsgálatáról. (Ezt követően döntött Brüsszel a társulási megbeszélésekről.)
Ez a látszat. A valóság az, hogy ma is 6 ezer katona és Lord Ashdown, brit főmegbízott hatalma az egyetlen garanciája Bosznia törékeny békéjének. A minapi megállapodás után Washington legjobb Balkán-szakértője, a régióval tíz éve foglalkozó Edward P. Joseph így értékelte a helyzetet: „Bosznia a nemzetközi jelenlét nélkül széthullana. Az ok egyszerű. A szerbek a maguk területének kvázi-szuverenitását és Belgrádhoz fűződő kapcsolatukat nem hajlandók feladni. Az etnikai dominancia szelleme tovább él, és ha a NATO vagy az EU visszavonulna, újra feltámadhatna az erőszak.”
A GYÚJTÓPONTBAN: KOSZOVÓ. A másik, napirenden lévő – és még neuralgikusabb – pont Koszovó, amelyet a szerbek a törökök felett évszázadokkal ezelőtt aratott győzelem óta szinte nemzetük és az ortodoxia bölcsőjének tekintenek. Az 1980-as évek végén ezt az érzelmi töltést kihasználva Milosevics megszüntette a tartomány önkormányzatát, és az etnikailag már akkor is albán többségű Koszovót közvetlenül Belgrád irányítása alá vonta. A szerb etnikai terror éveiben az albán többség előbb létrehozta a maga földalatti adminisztrációját, majd 1998-ban az alig rejtett albán állami támogatással létrejött „Koszovói felszabadító hadsereg” fegyveres akciókba kezdett, Milosevics valóságos népirtással felérő terrorral válaszolt, mire a NATO 1999-ben „kibombázta” a szerb erőket Koszovóból. Ezt a folyamatot egy végzetes ingamozgás kísérte: előbb a belgrádi terror kényszerítette menekülésre az albán etnikumot, majd a NATO-beavatkozás után az albánok bosszúja következett. Így ma a kétmilliós tartományban 90 százalékos albán többség van, miközben Koszovó formailag továbbra is Szerbia része, s az etnikai gyűlölet lángolóbb, mint valaha.
Ilyen körülmények között enyhén szólva elhamarkodott lépés, hogy napirendre tűzték a NATO-katonák és ENSZ-megbízott által irányított tartomány státusának eldöntését. Az albán többség „független államot” követel, ami (noha ezt nyíltan nem mondják ki) előbb-utóbb az Albániához való csatlakozáshoz vezethet. Belgrádban viszont a legvirulensebb politikai erő már ma is a szélsőséges nacionalista Radikális Párt. (Alapítója, a háborús bűnöst Seselj „vajda”, perének tárgyalására vár Hágában.) Szerbiában így olyan ultranacionalista robbanás követhetné Koszovó függetlenné nyilvánítását, amely – egyebek között – a vajdasági magyarok helyzetét is elviselhetetlenné tenné.
Óriási felelősséget vállal Brüsszel és a NATO, ha – idő előtt – úgy viszik döntésre Bosznia és Koszovó ügyét, hogy a helyi erőket magukra hagyják. Nemzetközi jelenlét nélkül újra lángra lobbanthatja a parázsló Balkánt a fékeitől megfosztott etnikai gyűlölet.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
