Árnyékban

PALOTÁS JÁNOS Népszerűsége a taxisblokádban betöltött békebírói fellépése után – a rossznyelvek szerint főképp csokornyakkendő jének köszönhetően – vetekedett a köztársasági elnökével; ma tanácsadóként dolgozik. • Az 50 éves közgazdász Budapesten született, s jelenleg is a fővárosban él. Már 27 évesen vállalkozást indított. • A rendszerváltás után országgyűlési képviselő volt – előbb az MDF színeiben, majd függetlenként. Saját pártot alapított, ám próbálkozása nem bizonyult a legjobb húzásnak. A Pharmatrade Külkereskedelmi Vállalat 1991-es megvásárlása után különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettének alapos gyanúja miatt nyomoztak az eladó Állami Vagyonügynökségnél és Palotás cégeinél, később ellene is vizsgálat indult csalás és magánokirat-hamisítás alapos gyanúja miatt. • Bár hosszú évekig elnöke volt a Vállalkozók Országos Szövetségének, később hazai üzleti tevékenységét fokozatosan megszüntette. Két per, egy eset Palotás 1998 májusában 140 százalékos árfolyamon vásárolt Postabank-részvényeket, amelyekért összesen 473 millió forintot fizetett. Később az állam vette meg a hitelintézetet, amelynek vagyona időközben a töredékére csökkent. Ezért az állam tőkeleszállítást hajtott végre, a részvények 10 ezer forintos névértékét 5 forintra csökkentette. Palotás – a kisrészvényesek egy csoportjával együtt – azt szerette volna elérni, hogy az állam a saját tulajdonszerzé-sének időpontjában érvényes forgalmi értéken vegye vissza a papírokat. Arra hivatkozott – és ezt a logikát az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság el is fogadta, és semmisnek nyilvánította az 1998-as adásvételi szerződést -, hogy a bank megtévesztette őt, mert csak a részvényvásárlás után derült ki a tőkevesztés ténye. A Legfelső Bíróság (LB) azonban elutasította a keresetet, amelyben Palotás késedelmi kamatokkal együtt mintegy 680 millió forintra formált jogot. Az újrajátszásban Palotás a gazdasági társaságokról szóló törvény kötelező vételi ajánlatra vonatkozó passzusára hivatkozva azt kérte: az állam 106 százalékon – azaz az „államosítás” árfolyamán – vegye vissza a Postabank-részvényeket. Az LB erre rábólintott, ám Palotás kártérítési igényét elutasította, mondván: a vállalkozónak ismernie kellett a részvényvásárlás idején a bank tényleges helyzetét. A kisrészvényesi perek közül sok még mindig folyik; a 106 százalékot csak az kaphatja meg, aki beperelte az államot, és eljutott a jogerős ítéletig.

Fürgék, de sérülékenyek a gazella típusú vállalkozások, működésüket látványos felfutások és bukások fémjelzik – állítja Vecsenyi János, a Budapesti Corvinus Egyetem Vállalkozásfejlesztési Intézetének tanára, a magyarországi vállalatok effajta tipizálásának kiötlője. A kutató a robbanásszerű fejlődésnek indult kis- és középvállalkozásokat azonosítja ezzel a fajtával, amelynek akadnak sikeres példányai – amilyen a Graphisoft vagy a Parragh -, de nem kevés közöttük a bukott cég – így a Kontrax, a Kordax, vagy a Microsystem. Jóllehet a legjellegzetesebb gazellák a mindent elsöprő lendülettel startoló internetes vállalkozások, a csoporton belül több alvariáns is létezik: míg a Dunaholding például a birodalomépítők közé sorolható, addig az Arago a portyázó, a minden kecsegtető üzleti lehetőséget megragadó mentalitást képviseli.

A magyar peresztrojka kádereinek tartja a letűnt üzletemberek generációját Laki Mihály, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. E generáció képviselői jellemzően a rendszerváltás előtt kezdtek el vállalkozni, tehát korábban, mint a jelenleg is aktív sikernemzedék. A kutató szerint a korai magyar „mintakapitalisták” a nagy reform-felbuzdulás közepette joggal remélhették, hogy a fellazult rendszer teret enged nekik, mi több, ehhez megkapják a megfelelő politikai löketet is. „Az nem kérhető számon rajtuk, hogy alig indultak el, a rendszer összeomlott” – teszi hozzá Laki, aki üzleti melléfogásként értelmezi, hogy a gazdaság eme szereplői – a kisvállalkozói stratégiát feladva – nagyvállalati álmokat dédelgettek. Igaz, eleinte ezt könnyedén megtehették, hiszen jó volt a sajtójuk, a média a tenyerén hordozta őket, s a rendszer felpuhulásával a vállalkozás politikai kockázata számottevően csökkent. Ez, valamint az újabb és újabb piaci rések, lehetőségek okkal töltötték el optimizmussal őket; ezt a jövőképet az is erősítette, hogy politikai kapcsolatok révén egyszerűen jutottak hitelhez is. „Minden adott volt tehát a fergeteges tempójú növekedéshez” – summáz Laki Mihály, ám az úton rövidesen leküzdhetetlen akadályként tornyosultak a váratlanul felbomlott rendszer romjai. Mivel a Németh-kormány búcsúját követően hivatalba lépő, első szabadon választott kabinet kezdeti lépései még igazolták az „előkapitalisták” várakozásait, abba a hibába estek, hogy túlbecsülték és meghosszabbodni vélték korábbi privilegizált helyzetüket.

A vállalati gazellákra leselkedő legnagyobb veszélyt Vecsenyi szerint nem a ragadozók jelentik, hanem a saját maguk diktálta tempó: nem egy esetben ez vetett véget a sikertörténetnek. A legjobb – és talán legismertebb – példa a 80 ezer forintos tőkével, kisszövetkezetként elindult Kontraxé, amely néhány év alatt vált milliárdos vállalatcsoporttá, majd roppant össze a saját súlya alatt. Laki Mihály úgy véli, ez a kör vállalkozói erényeket csillogtatott ugyan, ám nem mindig kalkulált jól. A túlzott politikai derűlátás üzleti téren is farkasvakságot okozott: nem számoltak például az állami, szövetkezeti piac összeomlásával, a lakossági piacban gondolkodók terveit pedig az életszínvonal gyors hanyatlása húzta át. „Apadozni kezdtek a banki források is, ráadásul a romló gazdasági feltételek miatt a finanszírozás meg is drágult, ami többeket bajba sodort” – gyűjti csokorba a bukáshoz vezető főbb tényezőket Laki Mihály. Az érintett kör az ebben a helyzetben szokásos reakciókat produkálta: részint újabb és újabb tevékenységekbe fogott, ám ezáltal egyre áttekinthetetlenebbé és kezelhetetlenebbé tette vállalatbirodalmát. A másik jellemző magatartási forma a hitelekbe menekülés volt, amíg el nem záródtak a csapok.

Mivel e vállalkozók kapcsolati hálójukat nem tudták átmenekíteni a kilencvenes évekre, bizonyítási kényszer is munkált bennük saját nagyságuk demonstrálására, ami már-már komolytalan presztízsberuházásokba torkollt. Az ezeket gyakran maró gúnnyal kezelő sajtót pedig előbb ellenségnek érezték, majd ekképpen is kezelték. Így vált Laki szerint kivagyi újgazdaggá több olyan mintavállalkozó, akikre egyébként illik a Joseph Schumpeter osztrák közgazdász által meghatározott – az innovativitásra épülő – vállalkozó fogalom. A kutató példaértékűnek tartja ugyanakkor ennek a csoportnak a szereplését az utána jövők számára: a rendszerváltást követően indulók okultak elődeik erőszakosságából és bumfordiságából, megtanulták például, hogy a politikától deklaráltan távolságot kell tartani (bár akad, aki ezt sajátosabban interpretálja: „nem szabad egyik politikai pártra sem rákozmálni”), mint ahogy azt is, hogy jobb nem ujjat húzni a sajtóval.

Bár rehabilitációjukat szerencsésnek tartaná, Laki nemigen lát esélyt a feltámadásukra. Mint mondja, a goodwilljük jó részét elvesztették: kapcsolati tőkéjük hézagos, a bankok aligha állnának velük szóba; a közvélemény előtt sincs jó hírük, a sajtó sem állna melléjük; ráadásul megváltoztak a körülmények. Laki Mihály szerint a korábbi sikeres vállalkozók – akikről a kutató Szalai Júliával közösen tavaly jelentetett meg könyvet, Vállalkozók vagy polgárok? címmel – jó része véli úgy: a megváltozott, konszolidált viszonyok közepette sokkal kevesebb az esély az „igazi nagy dobásokra”.

KELEMEN IVÁN A korábban a média- és a politika világában egyaránt otthonosan mozgó, az egykori Kordax vezetőjeként az olajbizniszben utazó Kelemen Iván jelenleg főként ingatlanok kiadásából él. • Csepelen, 1941-ben látta meg a napvilágot, s hosszú évekig ott is élt, a Csepel Művekben dolgozott szakmunkásként, majd acélszerkezeti főiskolai végzettséget szerzett. • Volt szövetkezeti elnök, a rendszerváltást követően pedig az általa alapított Kordax Rt.-t vezette. Elnökölte a Csepel SC futballklubot, és az FTC-nél is volt alelnök egy darabig. • Az olajbizniszben utazó vállalkozó pályáját a Kordaxnál indított adóellenőrzés, illetve az ellene csempészés jogcímén kezdeményezett eljárás törte ketté. Olajra léptek Nyersolajat importált a Kordax a Mol egyik csővezetékén, azt elvámoltatta, majd bérmunká-ban dolgoztatta fel Csehország-ban és Szlovákiában, hogy a készterméket itthon értékesítse. Az ügyészség később azt állította: a társaság a kivitt nyersolajból a visszanyerhetőnél lényegesen több benzint és gázolajat hozott vissza, ráadásul – bérmunkára hivatkozva – vám- és adómentesen. Az adóhatóság ezért közigazgatási eljárást indított a cég ellen, ezzel párhuzamosan a vádhatóság büntetőügyi pert kezdeményezett Kelemen Iván és Siska Lajos kereskedelmi igazgató ellen, azt állítván: színlelt szerződésekkel és hamis vámáru-nyilatkozatokkal milliárdos közterheket nem fizettek meg a behozott késztermékekre. Kelemen most is állítja: ha bármilyen szabályt áthágott volna, a vámosoknak az első pillanattól kezdve lehetőségük lett volna közbeavatkozni, mivel a Kordax a szükséges engedé-lyek birtokában, a hatóságok orra előtt tevékenykedett. A hatóságoknál mégis csak az olajkorszak kezdete után másfél évvel csapódott ki a biztosíték – azt követően, hogy megjelent egy terjedelmes írás a „magyar Jockey Ewingról”. Ezek után rajzottak ki a pénzügyőrök és a tévékamerák a Zugligeti útra, és a látványos házkutatás után a hatósági emberek több zsák iratot vittek el a Kordaxból. Amely végül nem kerülhette el a felszámo-lást: a nevet utolsóként viselő, sportruházati cikkeket értékesítő egri Kordax Kft.-t egy helybélinek adták el végül.

A Figyelő a kilencvenes évek hazai topmenedzserei közül három emblematikus figurának próbált „nyomába eredni”: azon túl, hogy összefoglaltuk történetüket, arra is kíváncsiak voltunk, mivel keresi ma a kenyerét Palotás János, Kelemen Iván és Dicső Gábor.

PALOTÁS: KREATÍV KONZULTÁCIÓ. Tekintélyes méretű golftáskába akad bele a tekintet Palotás János üzletember irodájában, tulajdonosának azonban saját bevallása szerint kevés ideje marad a játékra, mivel munkája gyakorlatilag minden idejét leköti. „A lányom szerint napi 16-18 órát foglalkozom a hobbimmal” – érzékelteti az egykori országgyűlési képviselő, mi a legegyszerűbb módja annak, hogy valaki valóban azt tegye, amit a legjobban szeret. A közgazdász végzettségű Palotás nemzetközi tanácsadóként – az amerikai Creative Corporation befektetési tanácsadó cég vezetőjeként – Budapesten és Bécsben is állandó irodát tart fenn. Pénzügyi, valamint gazdasági jogi területre összpontosító ténykedése következtében rengeteget utazik, bár ezt különösebben nem bánja. Ennek oka, hogy a vállalt projektekben – amelyekben Palotás cégének szerepe elsősorban a jogi háttér tisztázása, harmonizálása, a megfelelő biztosítékok beépítése – a megbízók többnyire külföldiek, és a megvalósítás helyszíne sem Magyarország. Ez nem jelent persze önkéntes száműzetést, hiszen Budapesten él, pontosabban Mátyásföldön, de üzleti jellegű útra útlevél nélkül csak itteni barátai kedvéért vállalkozik. És amennyiben a felkérés meghaladja egy informális beszélgetés kereteit, a Vállalkozók Országos Szövetségének valamikori elnöke nem egy magyar társaság, hanem a tengerentúli cég képviselőjeként lép fel.

Ha egy macskának kilenc élete van, Palotásnak, az üzletembernek legalább hárommal több. Amikor a Legfelsőbb Bíróság 2000 novemberében jogerősen elutasította a vállalkozó-politikus Postabank ellen benyújtott keresetét, a csalódott kisrészvényes rögvest egy másik jogcímen indult harcba a 680 millió forintért (lásd Két per, egy eset című írásunkat a 67. oldalon), majd két és fél évvel később az alperes fizetett is, mint a katonatiszt. „Ezeken kívül még legalább négy-öt jogcímen lehetett volna kipréselni a Postabankból az összeget” – véli Palotás, aki a többi kisrészvényes számára is igyekezett tippeket adni (egyebek között saját honlapján) arra vonatkozóan, hogyan kaphatják vissza a nekik járó pénzt.

A tanácsadó – aki egy elmarasztalással megúszott személyiségi jogi per alpereseként is összetűzött a Postabankkal – morálisan elfogadhatatlannak tartja, hogy az állam „félrevezette és kisemmizte” a kisbefektetőket. Úgy véli, a Postabank bekebelezésekor nyilvános vételi ajánlatot kellett volna tennie a vevő központi hatalomnak a kisrészvényesek papírjaira, aztán pedig mindenfajta pereskedés nélkül kompenzálnia kellett volna a tulajdonosokat a tőkeleszállításból származó veszteségeik miatt (különösen amiatt, hogy az apró résztulajdonokkal rendelkezők jelentős részének nem állt módjában pert indítani). Palotás ezt tisztességesebb és olcsóbb megoldásnak gondolja, mint a bíróság előtti huzavonát, amelyben a valós jusson túl a vesztes félnek a perköltséget – ez a Palotás kontra Postabank ügynél 3,5 millió forint volt – és a késedelmi kamatot is állnia kellett. Amit esetében egyébként rosszul számoltak ki, így a Legfelsőbb Bíróság megfellebbezhetetlen határozatában a valósnál 10 millió forinttal kisebb összeg szerepelt – ám ezen az apróságon az üzletember ma már csak mosolyog.

Hasonló reakciót vált ki belőle az esetleges politikai szerepvállalását firtató kérdés is. Bár nem tartja tragédiának a kétpólusú politikai berendezkedést, meggyőződése, hogy a sokszínű rendszer az optimális. A kétpártrendszert a demokrácia „legalsó szintjének” tekinti, amelynek egyetlen előnye, hogy megadatik a választás lehetősége. Ezért – a partvonal mellől ugyan, de – drukkol a Magyar Demokrata Fórumnak és a Szabad Demokraták Szövetségének, hogy sikerüljön bejutniuk az Országgyűlésbe. „A politikai elit mindent elkövet egy olyan légkör megteremtéséért, hogy az ember ne gondoljon nosztalgiázva a visszatérésre” – erősíti meg, hogy egyelőre a tanácsadói tevékenység elégséges elfoglaltság számára. De hogy semmi sem lehetetlen, azt fényesen példázza eseménydús előélete: ifjoncként a Balaton partján dolgozott pultosként és pincérként, vezetett diszkót, de volt kosárlabdaedző és játékvezető is, utóbb épített céginformációs hálózatot és golfpályát. Az 1994-es választások előtt viszont nem a „szikra pattant a körme alatt” (copyright: Janicsák István, Z’Zi Labor) – sokak emlékezetébe vésődött be kitörölhetetlenül a hírhedt csokornyakkendős óriásplakát, amelyről a saját alapítású Köztársaság Párt képviselőjelöltje nem éppen legjobban ápolt kezére támaszkodva mosolyog választóira.

KELEMEN: INGATLANOS IDŐK. Ez volt az a cég, amelyik előbb ujjat húzott a Mollal, aztán pedig hatalmasat bukott – a legtöbb embernek ez jut az eszébe a Kordaxról. Pedig a tulajdonos, Kelemen Iván a média világában is többször megpróbálta megvetni a lábát, ám szinte mindannyiszor meg is égette magát. Az Új Magyarország című jobboldali napilap megmentésére tett kísérletét ő maga is nagy hibának ítéli: megfelelő olvasói és hirdetői bázis híján a vállalkozásba minden hónapban „nagy rahedli” pénzt kellett beletolni, annak előteremtése pedig egyre nehezebbé vált, ahogy a Kordaxnál sűrűsödni kezdtek az események (lásd Olajra léptek című keretes írásunkat). Ugyanakkor azt is állítja: a média nem az ő „dilije” volt. Az igazi buli akkor vette kezdetét, amikor a médiaügyek irányítójaként feltűnt a Kordaxnál a Hankiss Elemérrel együtt a királyi televízióból eltávozott Nagy László gazdasági igazgató. Aki – fogalmaz Kelemen – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ténykedésének kézzelfogható eredménye nem igazán volt. Az viszont tény, hogy a Kordax az egri kábeltévénél éppúgy tulajdonosként jelent meg, mint az ATV gründolásánál, majd 120 millió forintért 31 százalékos részesedést vásároltak a Nemzeti Sportban Demján Sándortól. Utóbbi bizonyult üzletileg az egyetlen jó döntésnek médiafronton, amely Kelemen meglátásában „mindig is idegen test volt a rendszerben, mivel inkább vitte a pénzt, mint hozta”.

DICSŐ GÁBOR Az egykor virágzó, majd csődbe ment Kontrax tulajdonosa ma, a cégbírósági adatok tanúsága szerint, a megújuló energiák hasznosítására létrejött projektcéget birtokol és irányít. • A komlói születésű vállalkozó 46 éves, gépészmérnöki végzettsége mellé a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán is diplomát szerzett. • A Skála-csoport nagy­ke­res­kedelmi osztályának vezetői székét odahagyva alapította meg 28 évesen, 1987-ben a másológépek értékesítésére összeállt Kontrax Kisszövetkezetet, amelyet néhány év alatt sokmilliárdos vállalkozássá fejlesztett. A jobbára hitelekből finanszírozott, túlzott iramú bővülést a Kontrax nem bírta, 1993-ban csődöt jelentett, s Dicső Gábor később is hiába fáradozott a cégcsoport megmentéséért. Komoly feltörés Túlnyújtózkodik a takaróján a társaság – kondították meg a vészharangot a hozzáértők, amikor a Kontrax 1991. áprilisi közgyűlésén Dicső Gábor elnök-vezérigazgató azt az ambiciózus célt fogalmazta meg, miszerint a családtagjaival közösen több mint kétharmad részben birtokolt cég váljon Magyarország legnagyobb magánvállalatává. A négy évvel korábban alapított Kontrax Kisszövetkezet szinte pillanatok alatt nőtte ki magát többmilliárdos forgalmat lebonyolító vállalatcsoporttá, ám a minden várakozást felülmúló terjeszkedés mögé nem sorakozott fel a kellő mennyiségű tőke. Az agresszív expanziót jobbára hitelből finanszírozta a cég, forrásbevonási próbálkozásaiból – az irodatechnika és a telekommunikáció önálló cégekbe szervezéséből, majd a Kontrax Irodatechnika Rt. és a Kontrax Telekom Rt. tőzsdére viteléből – a szükségesnél kevesebb pénz folyt be. A további tőkebevonási kísérleteket a két társaság tervektől elmaradó eredményei hiúsították meg, ám a Dicső vezette menedzsment nem racionalizálással válaszolt a pénzügyi problémákra, hanem sok százmilliós beruházással regionális terjeszkedésbe fogott. Sem az előremenekülés, sem a Matávval közösen gründolt Első Pesti Telefontársaság nem tudta kihúzni a csávából a Kontraxot, amely 1993 májusában csődöt jelentett. Két hónap alatt sikerült ugyan megegyeznie a hitelezőivel, ám miután az egyezségben vállaltakat nem volt képes teljesíteni, két év múlva már nem kerülhette el a felszámolást.

A médiás fiaskók mellett további kudarcok is érték Kelement, aki Palotáshoz hasonlóan regényes életpályával dicsekedhet: csepeli munkásból lett kisiparos, majd vendéglátós, volt szövetkezeti elnök és italkereskedő, majd olajmágnás. De a sikertelenség nem tántorította el, igyekezett tanulni a hibákból. Mint mondja, azt már az általa vezetett Nívó Szövetkezetnél volt alkalma tapasztalni, hogy „ha a Népi Ellenőrzés valamiben mindenáron hibát akar találni, akkor talál is”. A tisztázó szigorúság mögött nem nehéz fölfedezni a magyar gazdaság egyik mindenkori meghatározó mozgatórugóját, az SI (sárga irigység) faktort – Kelemen ugyanis úgy gondolja, a szövetkezet főképp eredményességével vívta ki a szocialista államapparátus haragját. A Nívó a Német Szövetségi Köztársaságba is végzett bérmunkát, s abból szép bevétele származott, olyannyira, hogy például a szövetkezeti elnök nem a Merkúr szegényes kínálatából szemelte ki hivatali autóját. A Mercedesre Kelemennek nem kivagyiságból esett a választása, hanem azért, mert havonta három-négy alkalommal kellett kiruccannia az NSZK-ba tárgyalásokra és szerződéskötésekre. Az SI-tényező mellett az is belejátszott a dolgok rosszabbra fordulásába, hogy Kelemen egyik beosztottját fiktív számlázáson érték, amit ugyanúgy saját szakállára művelt, mint a később kitudódott alvázszám-átütős játékot. Az illető elítélésével végződött történet nem tett jót a Nívó nimbuszának; nem sokkal ezután elfogytak a német megrendelések, s három hónap meddő próbálkozásai után Kelemen Iván először találta magát igazán a padlón.

Ennél is keményebb pofon lehetett a Kordax csillagának leáldozása Kelemen számára, aki az olajszármazékokkal való üzletelést már gyerekkorában kezdte – derül ki Varga Domokos György K. I. kicsoda? című könyvéből. Ebben a vállalkozó arról beszél, hogy amikor nyolc-kilenc évesen petróleumért küldték a vegyesboltba, ő nem az üzletből, hanem a családi pincében lévő tartályból „vételezett”, a fel nem használt pénzen pedig édességet vett magának. Akkoriban mohósága végül lebuktatta, ám azt kitartóan állítja, hogy a Kordax semmilyen illegális tevékenységben nem volt benne, ugyanazt csinálta, amit a Mol. A Kordaxra rászálló adóhivatal több mint 3 milliárd forintos követelést passzírozott ki a később felszámolt cégből, Kelemennek azonban – bár ült a vádlottak padján – végül nem volt része abban, hogy bíróság akár csak első fokon is ítélkezzen fölötte. Az EU-tagokból történt csempészés miatt indított eljárásokat ugyanis a tavalyi uniós csatlakozás után megszüntették – így ezután csak egy bizarr érzés maradt, amelynek kiváltó oka, hogy a második világháborúban elesett édesapja éppen vámtisztviselő volt.

Ezzel azonban még nem értek véget a megpróbáltatások; ahogyan fogalmaz: „valószínűleg életem végéig eljárkálhatok a bíróságra”. Kelemen ismét vádlottként jelenhet meg, miután az ügyészség egy eddig alvó ügyet tűzött napirendre: a Royal Bútorkereskedelmi Rt.-ét. „A csúnya véget ért Co-Nexustól egymilliárd forintért megvásárolt cégről utólag derült ki, mennyire le van gatyásodva, átvállalt adósságok következtében” – állítja Kelemen, aki nem vállalkozik a per kimenetelének megítélésére.

Bár mostanára teljesen a háttérbe vonult, saját névvel már csak a legritkább esetben jelenik meg akár tulajdonosként, akár ügyvezetőként cégekben, azért még „nem hegedül az aluljárókban”. Ingatlanok bérbeadásából él, valamint tanácsadóként dolgozik különböző vállalkozásoknál, amilyen például a bizományosi tevékenységgel és faktoringgal foglalkozó Cre-Viza Pénzügyi Szolgáltató Rt. Most éppen a Pasaréten, egy bérelt irodából intézi az ügyeit, de hamarosan visszaköltöznek a frissen felújított Zugligeti úti irodaházba.

Terveiről Kelemen Iván nem árul el konkrétumokat, de azt leszögezi: továbbra is olyasmire vállalkozik, amiben hasznot lát. Ez szerinte magában foglalja a tévedés lehetőségét is – erre reklámautós ötletének megfeneklését hozza fel példának. A több országban sikeresen futó mobil reklámhordozókat a magyar piac nem fogadta be, ám „emiatt sem szaladt a Dunának”. A párt- és sportfinanszírozásban korábban egyaránt jeleskedő Kelemen mindkét műfajból kiábrándult. Némi nosztalgiával a hangjában jegyzi meg, hogy a Kordax tündöklésének idején a pártok kevesebb szemérmességgel intézték a pénzügyeiket, mint manapság. Egyáltalán nem büszke rá, hogy gyakorlatilag minden párt tudott belőle pénzt csiholni – mivel saját állítása szerint nem nagyon merte őket melegebb égtájakra küldeni.

Noha a Mercedes mellett korábban – az országban az elsők között – Jaguarral is járt, most egy hároméves Opel Zafirával is beéri. Az egyterűt, mint mondja, azért is kedveli, mert „kövér ember nem szeret a földön ülni.” Mivel alapvetően magányos farkas, nem hiányzik neki a rengeteg „barát” a Kordax fénykorából. Azt is elárulja, hogy jóllehet van két unokája, nem az a hintáztatós típusú nagyapa, és gyermekkora színhelyére, Csepelre is egyre kevesebbet jár vissza. „Elidegenedtem az ottani valóságtól” – fogalmaz; az okokat az emberek közömbösségében, a régi kapcsolatokban is már csak nyomokban fellelhető közvetlenség kiveszésében jelöli meg. Nem kevés keserűséget érezni a hangjában, amikor ezzel búcsúzik: talán jobb lett volna, ha nem marad itthon, máshol esetleg máshogy lehetett volna élni. Mindezt a régóta meglévő külföldi cégénél szerzett jó tapasztalatokra alapozza, de ennek a beteljesületlen álomnak a megvalósítására már aligha vállalkozik.

DICSŐ: ELZÁRKÓZÓ MEGÚJULÁS. Még az öreganyám is emlékszik arra, hogy a Friderikusz Show nem jöhetett volna létre, ha nincs a Kontrax – hangzott el összeállításunk kapcsán több szájból is. Kétségtelen, hogy az irodatechnikai céget a beszélgetős műsor tette országosan ismertté, vezetőjének neve addig inkább csak pénzügyi berkekben csengett ismerősen.

Dicső Gáborból, a Kontrax egykori első emberéből azonban többszöri próbálkozással is csak egy kurta elutasítást sikerült kicsikarni. A Kontrax fénykorában szívesen nyilatkozó üzletember nem véletlenül kerüli a nyilvánosságot. Öt évvel ezelőtt úgy nyilatkozott a Népszavában: hibát követtek el nyilvánosságpolitikájukban, amikor nem vették észre, hogy a sikeres vállalkozók megítélésében 180 fokos fordulat következett be a köztudatban. „Már korábban vissza kellett volna húzódni, és kevésbé látványosan, sokkal nagyobb csöndben kellett volna dolgozni” – fogalmazott akkor. Igaz, ami igaz: már jó ideje egyre sötétebb viharfelhők borították a Kontrax egét (lásd Komoly feltörés című keretes írásunkat), amikor 1993 elején Dicső még a regionális jelentőségű multinacionális céggé válás lehetőségéről beszélt.

A Kontrax a Friderikusz Show főszponzoraként vonult be a köztudatba: a showman 1991-ben úgy tudta elindítani a királyi televízióban a hírnevét megalapozó műsort, hogy a cég kezességvállalásával vett fel 13 millió forintos hitelt egy kereskedelmi banktól. Azaz a talkshow tényleg nem jöhetett volna létre a Kontrax nélkül, amely pár évvel később – ezt Dicső többször is elismerte – a növekedés áldozata lett. A terjeszkedés szerinte biztonságosnak látszott, ám azt nem tagadja, hogy szakmailag amúgy tökéletesen felkészült csapatával együtt nem vette időben észre a buktatókat: „mert nem voltak kellő tartalékaink, túlfutottuk magunkat és kifulladtunk”. Azt sem mulasztotta el mindehhez hozzáfűzni: a látványos bukásban közrejátszott a befektetők és hitelezők „üzleti és politikai érzéketlensége” is.

„Gábor keserűsége érthető, ám az kétségtelen, hogy az amúgy jó eszű fiú elsősorban saját vakságát és mohóságát okolhatja azért, hogy padlót fogott” – mondta a Figyelőnek Dicső egy magát felfedni nem kívánó ismerőse. Aki a Kontrax-vezér ama kijelentését is mulatságosnak nevezte, miszerint Magyarországon „nem jó érzés vállalkozóként dolgozni”. Forrásunk szerint a héják néhány határral nyugatabbra sem tisztelnek sem istent, sem embert, és – bár nem ebben a szellemben, de – Dicső is úgy nyilatkozott: azért sem hagyhatja el az országot, mivel itt van hely- és terepismerete.

Noha a vállalkozó még öt évvel azután is volt cége újjáépítésén fáradozott, hogy az egykori zászlóshajó, a Kontrax Irodatechnika ellen jogerőre emelkedett a felszámolási végzés, a cégbírósági adatok szerint a valaha Kontrax nevet viselő több mint fél tucat cégből egy sem aktív.

A már idézett nyilatkozatában Dicső a cégek reorganizációját említette fő tevékenységeként, a Mechanikai Műveket hozva fel példaként. A cégbírósági nyilvántartás tanúsága szerint jelenleg egyetlen társaság adatai között bukkan fel a neve: a Greenergy Energiarendszereket Fejlesztő és Üzemeltető Kft. résztulajdonosaként és ügyvezetőjeként. A 2002 elején alapított cég – honlapjának tanúsága szerint – projektfejlesztéssel és üzemeltetéssel foglalkozik a megújuló energiák (szél-, nap-, biomassza-, geotermikus és vízenergia) hasznosítása, illetve a hatékony újgenerációs, decentralizált energiarendszerek területén. A félmilliárdos törzstőkéjű társaság több, egyenként néhány százmillió forintos nagyságrendű projekt megvalósításán is túl van, így például a fővárosi Rózsakert bevásárlóközpont komplett fűtési-hűtési energiaellátásának megvalósításában is közreműködött. Víziója szerint a Greenergy 2010-re elismert szereplője lesz a fentebb említett energetikai szegmenseknek – nem csupán Magyarországon, hanem Közép- és Kelet-Európa más országaiban is. A Gödöllőn bioenergetikai laboratóriumot kialakító vállalat idehaza is ambiciózus terveket szövöget: 2006 végére négy szélerőmű parkot szeretne kialakítani, legalább 100 megawatt beépített kapacitást produkálva. Azt egyelőre korai megítélni, mennyire reálisak ezek az elképzelések, ám a profilválasztásból úgy tűnik, Dicső még mindig képes meghallani az új idők szavát.