Elszámolásbeli különbség
Csak példaként tegyük fel, hogy a büdzsé 1000 milliárd forintos hiányt mutat, egy privatizációs tranzakció pedig 400 milliárdos bevételt hoz. Ebben az esetben a költségvetés egyenlege továbbra is mínusz 1000 milliárd forint marad, de az államnak rendelkezésére áll folyó pénzként 400 milliárd forint, miáltal már csak 600 milliárdnyi hiányt kell külső forrásból – mondjuk hitel felvételével – megfinanszíroznia.
A zavart enyhítendő – elemzőink segítségével – megpróbáltunk utánajárni, kinek lehet igaza, ki mire gondolhatott, és mi okozhatja a két vélekedés közti gyökeres eltérést.
Összemossák
A nemzetközi és a magyar számviteli szabályok, illetve az államháztartási törvény értelmében a dolog elvileg egyértelmű – mutat rá Barcza György, az ING elemzője. A privatizációs bevételek nem képezik részét a folyó bevételeknek, vagyis közvetlenül nem is csökkenthetik az adott évi költségvetés hiányát. Közvetve természetesen – az államdósság törlesztése révén – csökkentik az állam finanszírozási, hitelfelvételi szükségletét, de a bevételi oldalon nem szerepeltethető az állami vagyon eladásából befolyó pénz.
Pontosabban – teszi hozzá Pintér András, az Inter-Európa Bank elemzője – kétfajta költségvetési számítás létezik, az egyikben lehet, a másikban nem lehet figyelembe venni ezeket a bevételeket. Az úgynevezett pénzforgalmi szemléletű költségvetés egyenlege ugyanis minden olyan tételt számba vesz, amely az adott évben ki vagy befolyt az államkasszába, vagyis a cash-flow alapon számított deficitet valóban csökkentik a privatizációs tranzakciók. A Veres János által – legutóbb a Reutersnek adott nyilatkozatában – említett 1023 milliárd forintos idei deficitcél erre vonatkozik, ez az, ami már szeptemberben teljesült, és amelynek alakulásáról havonta képet tud alkotni a piac a Pénzügyminisztérium rendszeres tájékoztatásai alapján.
Ugyanakkor az Európai Unió illetékes szerveit, a maastrichti kritériumokat és a jóváhagyatott konvergencia-programot nem a pénzforgalmi, hanem az úgynevezett eredményszemléletű költségvetés és annak hiánya érdekli. (Ezt viszont csak évente egyszer számítják, azt is csak tavasszal, illetve – mint ahogy éppen idén is – ősszel módosíthatják az előző évre vonatkozóan.) A szintén Veres János által hangoztatott – egyébként semmi újdonságot nem jelentő – 2,9 százalékos GDP-arányos jövő évi deficitcél is az eredményszemléletű költségvetésre vonatkozik, amit viszont a privatizációs bevételek csak közvetve és sokkal kisebb mértékben befolyásolnak. Az így készült büdzsé bevételi oldalán ugyanis nem jelenhetnek meg az efféle tranzakciók, legfeljebb a kiadásokat mérsékelhetik, az államadósság egy részének visszafizetése nyomán lejjebb szálló törlesztési terhek jóvoltából. Ez viszont – mutat rá Pintér András -, az utóbbi években sem volt látványos, az államadósság, a privatizációk dacára is csak mérsékelt ütemben csökkent, gyakorlatilag stagnált.
Trükközni kell
Mindezek fényében igazán ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy a privatizációs bevételek mégiscsak javítsák az eredményszemléletű költségvetést. Hogy ehhez milyen technikai lépések, netán trükkök szükségesek, elemzőink is csak találgatják. Barcza György például egy esetleges teóriaként kérdésünkre azt vázolta fel, hogy mondjuk a Budapest Airport esetében több lépésben lehetne végrehajtani a tranzakciót: első körben értékesíteni lehetne a cég érdemi részét (az eszközeit, ingatlanjait, ingóságait), második lépcsőben pedig – kvázi üresen – magát a céget (annak a tulajdonjogát). Ezáltal az első körben befolyó pénz már szerepeltethető lenne a folyó bevételek között az eredményszemléletű büdzsében is, a második lépés bevétele pedig kimaradna onnan, de így legalább a tranzakció részben javíthatná a GDP-arányos deficitet is.
