Amennyiben az Egyesült Államok az EU tagja lenne, a 3 százalékosnál magasabb és növekvő költségvetési hiány, s a növekvő államadósság miatt az unió szégyenpadjára kerülne, Németország és Franciaország mellé. De mivel nem tagja az uniónak, a világ közgazdászai elismeréssel szemlélik a washingtoni gazdaságpolitika sikerét, amely újból növekedési pályára tudta állítani az évtized elején megtorpant amerikai gazdaságot. Japán az EU összes biztosítékát kiverné a GDP 150 százalékát elérő adósságállományával, s 7 százalék körüli költségvetési hiányával, holott egyes közgazdászok attól tartanak, ha csökken a deficit, megtörik az éppen beinduló gazdasági növekedés. 
Kun János, közgazdász
ÁTMENETI LAZÍTÁS. A közösség Tanácsának márciusi határozata ugyan visszafogta a szigort – az Európai Központi Bank (ECB) rögtön aggodalmának is adott hangot -, de ez az enyhülés csak átmeneti, s nem a gazdaságpolitikai gondolkodás változását tükrözi, hanem nyilvánvalóan a két legnagyobb, a Stabilitási és Növekedési Egyezmény kritériumait teljesíteni nem tudó ország, Németország és Franciaország számára tett politikai engedmény.
Vajon miért ez a nagy különbség az Egyesült Államok, Japán és az Európai Unió vezető gazdaságpolitikusai között a költségvetési hiány megítélésében? Más tankönyvekből tanulták a közgazdaságtant? Kétségtelen, hogy a költségvetési hiánynak vannak rossz hatásai. Ilyen az, hogy egy időszak túlköltekezését egy következő időszakban kamatostul kell megfizetni. Előfordul, hogy egy hitelt sose fizetnek vissza, hanem folyton továbbgörgetik. Ekkor állandó kamatköltséggel kell számolni. Ha egy kormányzat nem tudja meggyőzni a szavazókat, hogy a hiányból hasznos dolgokat finanszíroz, a következő választásokon hátrányba kerülhet. De ha olyan infrastrukturális beruházásokat valósít meg, amelyek a gazdaság teljesítőképességét növelik, s a beruházások hozama magasabb, mint a kamatköltség, az ország számára előnyös is lehet az eladósodás.
Rossz hatás, hogy a költségvetési hiány által generált többletkereslet növelheti az inflációt, ronthatja a fizetési mérleget. Viszont ha ez a többletkereslet a lanyhuló konjunktúra miatti magánkereslet helyébe lép, akkor nem növeli az inflációt, hanem éppen a gazdaságilag káros deflációt előzi meg, munkahelyeket menthet meg, vagy munkahelyeket hozhat létre.
Közgazdasági tankönyvek a költségvetési hiány káros hatásaként szokták említeni, hogy hígítja a pénzt, s ezáltal gerjeszti az inflációt. A modern jegybankok – közöttük az ECB és a Magyar Nemzeti Bank – azonban nem teszik lehetővé ezt a hatást, mivel a költségvetési hiányt közvetlenül nem finanszírozhatják. Tilos a költségvetés finanszírozása szükséghelyzetben is: ha egy állam csődbe megy, tehát nem tudja kifizetni adósságát, nem számíthat a jegybank segítségére, ugyanúgy, mint ahogyan például egy önkormányzat sem. A probléma előbb-utóbb persze megoldódik, adósság-elengedéssel, vagy átütemezéssel, az állami vagyon eladásával, elzálogosításával, a csődig vezető gazdaságpolitika felett pedig a választók ítélkeznek.
KOMPLEX MEGÍTÉLÉS. Egy ország hitelképességének megítélése sokkal komplexebb, sokkal több tényezőtől függ, mint a stabilitási egyezményben szereplő kritériumok. Lényeges szerepet játszik például az adóbevételek, a költségvetési kiadások változékonysága, az ország termelési struktúrájának diverzifikáltsága, az adóbeszedés hatékonysága, az adósság deviza-összetétele, s még számos tényező. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Argentína 2001 végén csődbe ment, adósságállománya a GDP alig 50 százalékát tette ki, s az államháztartás az évi hiánya is alig haladta meg a 3 százalékot. A világ legnagyobb GDP-arányos bruttó adósságállományát felhalmozó Japán nemzetközi hitelminősítése pedig jobb, mint Magyarországé.
Nem hiszem, hogy az EU azért alkotta volna meg az alapszerződést, illetve a stabilitási paktumot, hogy megvédje tagországainak lakosságát a felelőtlenül költekező politikusoktól, illetve a politikusokat attól, hogy gazdaságpolitikájuk csúfos államcsődbe torkolljon. Úgy vélem, a döntéshozókat sokkal ridegebb gazdasági érdekek vezérelték. Nem szóltam ugyanis a költségvetési hiány egy további kártékony következményéről, nevezetesen a kiszorító hatásról. Ez azt jelenti, hogy az államadósság növekedése csökkenti a magánszektor hitelhez jutási lehetőségeit, kiszorítja a magánszektort a hitelpiacról, növekednek a kamatok, kevesebb magánberuházás valósul meg.
Az ECB létrehozása óta ez a kiszorító hatás az euróövezet egészére érvényesül. Tehát ha például Olaszországban több állampapírt bocsátanak ki, az Finnországtól Portugáliáig növeli a megtakarítások iránti keresletet, rontja a magánszektor beruházási lehetőségeit. Az egyik tagország állampapírja ugyanis minden korlátozás nélkül megvásárolható, eladható egy másik tagországban. Mégpedig azért, mert a piac nem, vagy csak alig érzékeli az euróövezet tagországai által kibocsátott állampapírok különböző kockázatait, annak ellenére, hogy az egyes államok hitelkockázati besorolása nem azonos. Míg a tagországokat például a Standard and Poor’s hitelminősítő A és AAA között minősíti, az állampapírhozamok közötti különbség – 2004. novemberi adatok szerint – csak 16 bázispont.
Pedig lehetne ok a gyanakvásra.
Olaszországban például pár éve hoztak egy olyan rendeletet, hogy ha egy olasz magánszemély hazaviszi külföldi bankban tartott, eltitkolt, s ezáltal adómentes jövedelemből származó megtakarítását, mentesül az adó utólagos megfizetése, valamint a büntetés alól, feltéve, hogy a pénzből olasz állampapírt vásárol. Ha másból nem, ebből gyanút foghatott volna a pénzügyi közvélemény, hogy nincs minden rendben az olasz államadósság körül.
A kockázatok iránti érzéketlenségnek az is oka, hogy az EU pénzügyi szabályozása nem tesz semmit annak érdekében, hogy tudatosítsa a befektetőkben az egyes országok állampapírjainak eltérő kockázatát. Valamennyi tagország állampírját elfogadja az ECB biztosítékként a kereskedelmi bankoknak nyújtott hitelezésben, és a nemzetközi bankszabályozás kockázatmentes befektetésnek minősíti bármelyik euróövezeti ország állampapírjának megvásárlását. További ok, hogy a befektetők joggal gondolhatják: az EU adminisztrációja és döntéshozatali szervei számon kérik a tagállamokon az alapszerződés, illetve a paktum végrehajtását, tehát az egyezmény a biztosítéka annak, hogy az egyes országok állampapírjait egyaránt kockázatmentesnek lehet tekinteni.
Ez a Stabilitási és Növekedési Paktum csapdája. A konjunkturális ingadozások kiküszöbölését, valamint a fokozott infrastrukturális fejlesztéseket engedő gazdaságpolitikát korlátozó egyezményt azért alkották meg, hogy egy ország laza költségvetési politikája ne korlátozza a többi ország magánberuházásait. Az egyik ország költekező büdzséje viszont azért fejt ki káros hatást egy másik országban, mert létezik az egyezmény.
A csapdából úgy lehetne kitörni, ha az egyezményt valami mással helyettesítenék. Ne az EU bürokrácia, vagy az EU politikusai mondjanak ítéletet egy ország pénzügypolitikájáról, hanem a piac! A nemzetközi hitelminősítők véleménye sokkal nagyobb súllyal essen latba! A rosszabb besorolású ország állampapírjait az ECB csak korlátozott mértékben fogadja el biztosítékként, s a kereskedelmi bankok számára se jelentsenek kockázatmentes befektetést! (Ebben különben változás várható, de csak 2008-tól.)
NEM PIACI GYÓGYMÓD. A paktum márciusi módosítása nem piaci, hanem bürokratikus gyógymód a problémára. A nyugdíjpénztári befizetések kezelésének új módja tipikusan bürokratikus megoldás. A költségvetési hiánynak az a része, amely azért alakul ki, mert a magánnyugdíj-pénztárakba történt befizetések miatt a társadalombiztosításnak hiánya keletkezik, nem szorít ki magánberuházásokat, hiszen a nyugdíjpénztárak befektetései pontosan annyival nőnek, amennyivel a költségvetési hiány. Kétségtelen előrelépés, hogy egy ország költségvetési helyzetének megítélésénél a hiánynak ezt a részét legalábbis kezdetben nem veszik figyelembe, de az a megoldás, hogy fokozatosan növekvő mértékben mégis figyelembe veszik, a politikai alkut szemlélteti, nem pedig a közgazdasági racionalitást, ami amellett szólna, hogy a hiánynak ezzel a részével nem kell törődni.
A kutatás-fejlesztési kiadások, a nemzetközi szolidaritás és az Európa újraegyesítése érdekében tett erőfeszítések elismerése a költségvetési deficit megítélésénél szintén bürokratikus, nem piaci hozzáállás. Kívánom, hogy ne legyen igazam, de attól tartok, az lesz a következménye, hogy a hiánnyal küszködő országok pénzügyminisztériumaiban nagyobb becsben áll majd a hiánynak az EU igényének megfelelő csomagolása, címkézése, mint a hitelek költsége, s a tényleges reformok végigvitele.
