Különutak

Hans Eichel német pénzügyminiszter még soha nem fogadta olyan hidegvérrel a költségvetési hiányról szóló előrejelzést, mint most augusztus végén. Tehette, hiszen akkor már tudni lehetett, hogy néhány nappal később az Európai Bizottság előhozakodik a pénzügyi fegyelem zálogának tekinthető stabilitási és növekedési paktum reformjára vonatkozó elképzeléseivel. A régi, sokak által túlságosan kötöttnek tartott fiskális szabályrendszerrel hadban álló Berlin és Párizs számára több éve tartó vesszőfutás végét jelentheti, ha uniós partnereik – várhatóan valamikor jövő tavasszal – elfogadják a paktum lazítását célzó bizottsági javaslatokat.

Joaquín Almunia. A pénzügyi biztos reform helyett evolúcióról beszél.

A tagállamokra az euró stabilitása érdekében szigorú költségvetési fegyelmet ráerőltető szabályok fölött tavaly novemberben az uniós pénzügyminiszterek mondták ki az ítéletet, amikor Brüsszel ajánlásaival dacolva felfüggesztették a Németország és Franciaország ellen a 3 százalékos deficithatár túllépése miatt indított eljárást. Ezzel egy csapásra egyértelművé vált, hogy a paktum szigorát legfeljebb a kis- és közepes méretű tagországokkal szemben lehet alkalmazni, miként az nem sokkal korábban Portugáliával is megesett. A német-francia rebellió nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a közös költségvetési szabályok felülvizsgálatra szorulnak, amin mit sem változtat az, hogy a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság idén júliusban megsemmisítette a németeket és a franciákat „futni hagyó” inkriminált pénzügyminiszteri döntést.

MEREV KERET. A stabilitási paktum kozmetikázására azonban egyéb okból is megérett az idő. Az Európai Unió egyik legnagyobb problémája pillanatnyilag lanyha növekedési potenciálja, ami erősen megkérdőjelezi a 2000-ben Lisszabonban meghirdetett tízéves gazdasági versenyképességi program megvalósíthatóságát. Bár az államháztartás egyensúlya a tartós növekedés fontos előfeltétele, a stabilitási paktum szigora nehéz időkben kevés esélyt ad a gazdasági kibontakozást célzó intézkedésekre, amelyek átmenetileg szükségszerűen megnövelhetik a költségvetés hiányát. E rugalmatlansága miatt nevezte – nagy felhördülést kiváltva – már két évvel ezelőtt „ostobának” a paktumot Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke.

Brüsszelt emellett az új tagállamok belépése is arról győzte meg, hogy a paktumot nem lehet többé a régi módon alkalmazni. Huszonöt taggal a klub annyira heterogénné válik, hogy értelmetlen lenne mindenkire „egyenmegoldásokat” alkalmazni – ismerte el Joaquín Almunia, az Európai Unió gazdasági és pénzügyi biztosa. A jelenlegi előírások alapján például a tagállamok, ha csak „rendkívüli körülmények” nem indokolnak mást, egy évet kapnak arra, hogy a paktum által kötelezően előírt szintre, GDP-jük 3 százaléka alá szorítsák le a deficitet. Az EU ettől a szabálytól már júniusban eltekintett, amikor például Magyarországnak 2008-ig adott időt arra, hogy felszámolja a szabálytalan állapotot. Az új helyzetet jól illusztrálja, hogy a 25-ből tavaly már 11 EU-tagállamnak volt a GDP 3 százalékos referenciaértékénél nagyobb államháztartási hiánya, és az előrejelzések a javuló növekedési kilátások ellenére sem ígérnek sok jót 2004-re és 2005-re.

A stabilitási paktum szigora nélkül azonban az EU-nak még rosszabbul állna a szénája, amivel Brüsszel tökéletesen tisztában van. Nem véletlen, hogy Joaquín Almunia még a reform szót is erősnek találja a brüsszeli bizottság javaslatainak jellemzésére, és ehelyett a sokkal óvatosabb evolúció kifejezést használja. Tény, hogy az államháztartási hiány maximálisan megengedett mértéke a jövőben is a GDP 3 százaléka marad, miként az államadósság szintje sem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Három százaléknál nagyobb hiánynál a bizottság tehát, akár eddig, ezentúl is kezdeményezni fogja a deficiteljárás megindítását a delikvensekkel szemben, ami végső esetben akár súlyos pénzbüntetéshez is elvezethet.

Brüsszel ugyanakkor nagyobb hangsúlyt kíván fektetni a megelőzésre, illetve a szigorú előírások lazítása révén jobban figyelembe kívánja venni a tagállamok sajátos körülményeit, ha már egyszer a tilosba tévedtek. A bizottság által a tagállamoknak javasolt egyik leglényegesebb változás, hogy a költségvetési helyzet vizsgálata során a jövőben a deficittel azonos figyelmet kell, hogy kapjon az államadósság szintje, ami az eddigi gyakorlatban indokolatlanul háttérbe szorult. Alacsonyabb államadóssággal rendelkező országoknak így nagyobb költségvetési hiányt engedélyeznének, mint másoknak. Az adósságszempont markánsabb érvényesítése az elemzők szerint könnyebbséget jelent majd Berlin és Párizs számára, amelyek államadóssága viszonylag tűrhető szinten van, nem úgy, mint Olaszországé, ahol a 100 százalékot is meghaladja.

ÉSSZERŰSÉG. A nagyobb rugalmasságot reklamálók számára ugyancsak jó hír, hogy a középtávú költségvetési célok meghatározásakor – vagyis, hogy az unió tagjai mikorra hozzák egyensúlyba a költségvetésüket – tekintettel lesznek majd az egyes országok gazdasági és adóssághelyzetére. „Szó sincs arról, hogy á la carte paktumot hoznánk létre. Ezt a lépést a gazdasági ésszerűség diktálja” – hangsúlyozta a gazdasági és pénzügyi biztos.

De a legtöbb kormány számára alighanem az a legérdekesebb, hogy milyen szankciókkal kell majd szembenézniük, ha a büdzsé hiánya átlépi a tűréshatárt. Brüsszel egyik indítványa, hogy a jövőben a súlyos recesszió helyett a „lanyha növekedés” is olyan mentő körülménynek számítson, amelynek fennforgása esetén elnéznék a paktum megsértését. A hiány kiigazítására szabott határidő is a szóban forgó tagállam gazdasági helyzetétől függ majd. Így a kormányok nem lesznek arra kényszerítve, hogy gazdasági lejtmenet idején kelljen csökkenteniük a kiadásaikat, vagy adót emelniük, elvágva ezzel a kibontakozás útját.

A nehezebb időkben mutatott nagyobb toleranciának viszont az lesz az ára, hogy szárnyaló, konjunkturális időszakokban a bizottság és a pénzügyminiszteri tanács jobban odafigyel majd arra, hogy a tagállamok helyes költségvetési politikával felkészüljenek a szűkös esztendőkre. A jelenlegi nehézségek ugyanis nagyrészt arra vezethetők vissza, hogy a kormányok a legutóbbi fellendülés idején, 1999-ben és 2000-ben elmulasztották a reformokat.

A paktum lazítása korántsem váltott ki egyértelmű lelkesedést tőkepiaci elemzők körében, ahol attól tartanak, hogy a javaslatok hatására az eurózóna egészében gyengülni fog a költségvetési fegyelem. A bírálók figyelmeztetnek, hogy a mindenki számára érvényes, rögzített szabályok helyett nagy teret kaphatnak a mérlegelések és a politikai megfontolások. Az is kérdéses, hogy az új szellemű paktum miként fér majd össze az Európai Központi Bank szigorú monetáris politikájával, nem keletkeznek-e gazdaságpolitikai feszültségek az eltérő hangsúlyok miatt. Megannyi kérdés, amire csak a megreformált paktum működése adhat majd kielégítő választ.