A tudomány playboyai

A tudásalapú társadalom hozza el számunkra a boldog jövőt. Így szól a már minden fórumon hangoztatott, gyakorta ismételt kijelentés. De hát hogyan is állunk azokkal, akik a tudás letéteményesei, világmegváltó eredményeket érnek el, jóra, szépre, hasznosra okítják az ifjú nemzedéket? Magyarán: mit kell(ene) tudnunk a tudomány rejtélyes világáról, a szakmai érvényesülés rögös útjáról? A választ megismerhetjük Siegfried Bär Professzorok és alattvalók című könyvéből. Legalábbis a német kutatás viszonyait, méghozzá – mondjuk így – görbe tükörben.

TÜKÖRKÉP. A tudományos kutatás diszkrét bája alcímű munka – a műfaját illetően szatíra – különösen azért lehet érdekes számunkra, mert a magyar tudomány szervezete, mindmáig élő szelleme, ha van ilyen, német mintán alapul. S jobb, ha bevalljuk, mintha tagadjuk, hogy az egykori példa jellemzői, mint a poroszos tekintélyelv, a megkövesedett struktúra, a bürokratikus túlszabályozás bizony nálunk is fellelhetők. Következésképpen ebben a Németországban több kiadást megért könyvben részben magunkra is ismerhetünk. Az álnevű szerző, szabad fordításban a Morcos Medve, szigorú kritikával – és sajátos iróniával – mutatja be a német kutatás belső valóságát, s „rövid machiavellista vezérfonalat kíván adni azoknak, akik a német kutatás mélységeiben bukdácsolnak”. E rokonszenves szándék annyiban sikeres, hogy meglehetősen szellemes képet kapunk arról a „szerencsejátékról”, amelynek során egy ifjú kutató magvas dolgozatokkal, ám még inkább ügyes helyezkedéssel egyre feljebb léphet a tudomány ranglétráján, hogy végül is eljusson a csúcsra: megkapja a mindenki által áhított professzori kinevezést.

Szerzőnk szerint a professzor a német tudomány központi figurája, ő a kakas a szemétdombon. A Morcos Medvének nincs róla egy jó szava sem. Sőt. Íme néhány példa: a professzor „lénye halszerű, nyirkos és megfoghatatlan”; a professzori kinevezés úgy hat a kutatóra, mint Hófehérkére a mérgezett alma; a tehetségest is bürokratává változtatja, s láthatatlan béklyókkal az íróasztalhoz és a telefonhoz köti; a beosztottak teljesítménye táplálja a professzor becsvágyát, s van közöttük olyan tiszteletet parancsoló személyiség, akinek előadásai annyira hatásosak, mint a pörsenés az orron. Mindamellett „a hivatásos diplomata ügyességével, a zsebszámológép érzelmi mélységével és az imádkozó sáska lelkiismeretlenségével rendelkezik”. Folytassuk: helyzete olyan, mint a középkori tartományi fejedelemé; kutatási területét privát aranybányának tekinti, amelyből alattvalói az ő ércét termelik ki, akik egyébiránt az ő fényének és nagyságának növelésén dolgoznak.
Idáig eljutva nem spórolhatunk meg egy közbevetett megjegyzést arról, hogy a szatíra hálás, de felettébb nehéz műfaj, ami különös humorérzéket, de sajátos választékos ízlést is igényel. Szerzőnk poroszos humora azonban éppen ez utóbbit nélkülözi. A professzor védi felségterületét, és „belekapaszkodik, mint a lapostetű, és nem engedi el egészen a nyugdíjazásáig” – olvassuk. De a patkánykísérletek bemutatása sem kellemetes: „a kutató a sivító és bűzlő állatot a farkánál fogva megragadja, és az asztal széléhez csapva elkábítja”, „előfordulhat, hogy a patkánynak a farokbőre felhasad és a bőr levetett kesztyűként a kutató markában marad”. Mit szóljon ehhez az állatvédő – na meg az olvasó?

Ám ne ezekből a gusztustalan képekből ítéljük meg a mondandó lényegét. Sokkal fontosabb a Morcos Medve azon véleménye, hogy „a németek a kutatásokat rosszul szervezik”. Főként ezzel magyarázható, hogy a „főbűnös” a már említett professzor, aki leginkább adminisztrál, reprezentál, pályázatokkal zsonglőrködik, elsősorban önmaga felmutatásával foglalkozik, s ő „a playboy a hivatalnokok között”. Mivel pedig nincs kapcsolat a tudományos teljesítmény és a társadalmi siker között, ameddig nem sikerül a kutatásban – és a felsőoktatásban – érvényesülő feudális viszonyokat felszámolni, „nem szabad a kutatásba több pénzt szivattyúzni”.

BEMEREVEDVE. A befejezéshez közeledve arra a megállapításra juthatunk, hogy az egykoron tudományos nagyhatalom Németország a náci rendszer bűnei és az elmúlt háború okozta vér- és presztízsveszteséget mindmáig nem tudta kiheverni. Többek között azért sem, mert a megmerevedett struktúrák közepette az előjogaikat féltő kutatók – és professzorok – éles ellenállást tanúsítanak a reformtörekvésekkel szemben. Szolgáljon viszont számunkra vigaszul, hogy mifelénk a kutatók között nincsenek „mindenható playboyok”, de „alázatos hivatalnokok” sem, és a „bizánci császári udvarban virágzó technikákkal” a modern magyar tudományban ma már nem lehet előbbre jutni. Önmagunk megnyugtatására végső érvként idézzük az egykori sikerkönyv címét: Ez nálunk lehetetlen!… Vagy mégsem?