Churchillnek – megint egyszer – igaza volt, amikor hosszú évekkel ezelőtt azt mondta: „A Balkán mindig több történelmet termelt, mint amennyit meg tudott emészteni.” A múlt hét óta az idézet már így hangzana: „A Balkán most is több történelmet termel, mint amennyit a világ meg tud emészteni.”
Elég egyetlen epizód, (amelynek pontos lefolyása nem is bizonyítható), hogy a Balkánon újra végigsöpörjön az erőszak. A színhely most is Koszovó, az a szerb tartomány, amely a szerb-albán etnikai gyűlölet elolthatatlan tűzfészke. Az epizód: két albán kisfiút szerb kamaszok (meg egy „szerb” kutya) Mitrovica város határában múlt szerdán bekergettek az Ibar folyóba. Mindkét gyereket elsodorta az Ibar. Koszovót pedig 48 óra múlva elsodorta az etnikai erőszak hulláma. Az albánok bosszúja áldozatok százait követelte, és szerb ortodox templomok tucatjai kaptak lángra.
GYÖKEREK. A múlt hét eseményeinek mély történelmi gyökerei vannak. Közvetlen hátterüket és megértésük kulcsát azonban az 1997 és 1999 közötti időszak rejti. A NATO – értsd: Washington – Clinton elnökségének vége felé, 1999-ben úgy döntött, hogy véget kell vetni a belgrádi Milosevics-rezsim 1997 óta tartó brutális etnikai tisztogatásának Koszovóban. A nagyszerb sovinizmus ezt a tartományt (a híres 1389-es szerb-török rigómezei csata színterét) a szerb nemzeti identitás szülőföldjének tekintette. Tűrhetetlennek és megalázónak tartotta, hogy a századok során ebben a tartományban 90 százalékos albán etnikai többség alakult ki, amely a szerb ortodoxia kisebbségét is jelentette az iszlám híveivel szemben.
Milosevics egy zavaros, a posztkommunista diktatúra, a nagyszerb nemzeti sovinizmus és az ortodoxia elemeit ravaszul és ügyesen vegyítő ideológia hordozójaként komoly populista tömegbázisra támaszkodhatott. Ez azonban a ‘90-es évek derekának nemzetközi erőviszonyai közepette – amikor a pánszláv hagyományokra építő orosz támogatás nem lehetett hatékony – kevés volt ahhoz, hogy Belgrád megakadályozza a jugoszláv állam széthullását. (Az egyébként ma is vitatható, helyes volt-e az a kurzus, amely engedett a heterogén jugoszláv állam Tito által féken tartott versengő nacionalizmusai szeparatista nyomásának.)
A világ 1997 táján már túl volt a szlovén elszakadáson, a szerb-horvát fegyveres erőpróbán és Bosznia katasztrófáján. Milosevics így politikai túléléséért küzdött, amikor elhatározta, hogy a szerb identitás szent földjének etnikai képét erőszakkal megváltoztatja, s kiűzi az albánokat Koszovóból. Meg is tette. Menekülő családok százezrei bolyongtak az utakon. Akkor a mecsetek égtek, és a pópák Koszovó ősi szerb templomaiban hálaadó istentiszteletet tartottak.
Milosevics terrorakcióját azonban a századvég hatalmi realitásai már nem viselték el. A NATO – és főként Washington – nem tűrhette, hogy katonáinak és diplomatáinak orra előtt Belgrád etnikai tisztogatást hajtson végre. Clinton meghozta történelmi döntését a „humanista intervenció” jogosságáról. Az amerikaiak – a NATO és az ENSZ jóváhagyásával – 78 álló napig bombázták Szerbiát, míg végül 1999 júniusában Milosevics kelletlenül és megverten kivonta a szerb hadsereget Koszovóból.
Ami azóta – a múlt hetet is beleértve – történt, az a nagyhatalmak és a nemzetközi szervezetek politikai csődsorozata. Először is eltűrték az albánok vérbosszúját, amely a szerbeket hajtotta ki Koszovóból. Ennek az eredménye a gyűlölet változatlan hevessége, ami pokollá tette a tartomány néhány megosztott városát, folyóit pedig holttestek hordozójává (lásd Mitrovica és az Ibar). Kiderült továbbá, hogy a valóságban az ENSZ-ellenőrzés NATO-kontrollt és ezen belül az amerikai szándékok primátusát jelenti, miután az ENSZ kezében nincs a fizikai kényszernek hatékony eszköze. Harmadszor: ebből következik, hogy a Koszovót irányító ENSZ-adminisztráció és a NATO-országok csak kegyes és látszatra nemes szellemű javaslatokra képesek, amelyek viszont megvalósíthatatlanok. Az ENSZ hivatalos álláspontja például mindmáig az, hogy Koszovó váljék multietnikus „valamivé”, amelyet szerbek és albánok békés egyetértésben irányítanak.
A HÁBORÚ VESZÉLYE. A „valamivé” szó azért szükséges, mert nincs olyan hatalom, amely ki merné mondani, hogy Koszovó végleg maradjon szerb, legyen független, netán az etnikai túlsúly következtében csapódjék Albániához, esetleg oszszák fel szerbek és albánok között. Érthető, hogy nincs ilyen hatalom, hiszen minden változat egy „igazi” háború veszélyét rejti. Koszovó így marad, ami volt: a gyűlölet és a csőd modellje.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
