Az első év nehéz lesz

– Az uniós pénzügyi alapok felhasználását illetően mire számít a csatlakozás utáni első években? Mi az, amit sikernek, és mi az, amit kudarcnak tekintene?
– Természetesen azt tartanám sikernek, ha teljes mértékben felhasználnánk azokat az előirányzatokat, amelyeket az úgynevezett közösségi támogatási keretprogram és a kohéziós alap magyarországi stratégiája a 2004– 2006-os időszakra biztosít. Túl nagy jelentősége nincs annak, hogy az első évben milyen mértékű lesz a felhasználás, az természetes, hogy ebben az időszakban még jóval el fog maradni a kötelezettségvállalási előirányzatoktól. Az uniós szabály viszont az, hogy a kötelezettség-vállalási szinten előirányzott pénzügyi forrásokat az adott évben és még további két évig lehet felhasználni. A programot hosszú távon lehet majd értékelni.
– Tehát majd csak 2006-ban?
– Igen, 2006 végén megnézhetjük, hogy a 2004. évi előirányzatokat hogyan használtuk fel, és esetleg elveszítettünk-e forrásokat. Látni kell, hogy a gyakorlatban a felhasználás mértéke nem csupán a kormányzati intézményrendszertől és a pályázati kiírások minőségétől függ. A kohéziós alapból tervezünk például finanszírozni két olyan nagy volumenű projektet, mint az M0-ás körgyűrű építése és a budapesti szennyvíztisztító. Természetes, hogy ilyen nagy beruházásoknál műszaki és jogi problémák sora merül fel. Ám ez igaz a több ezer kisebb volumenű beruházásra is. A közelmúltban például láttuk, hogy a részben közösségi forrásokból finanszírozni tervezett szemétlerakók helyszínének kijelölése milyen társadalmi problémákat vetett fel. Hozzá kell tennem, hogy a legtöbb pályázat benyújtása egyben gazdasági, illetőleg üzleti döntés is. Minden projekt megvalósításához kell önrész. Az uniós finanszírozás aránya a közületi beruházásoknál egészen 85 százalékig terjedhet, de lehet, hogy egy, a versenyszektorban működő vállalat csak 35 vagy 40 százalékos támogatást kap. A kedvezményezettnek kell felmérnie, hogy a tervezett létesítmény életképes-e, biztosítani lehet-e a megtérülést. Mindezek alapján én is érdeklődéssel várom, hogy a pályázatok milyen számban és minőségben fognak majd beérkezni. Három év egészét tekintve remélem, hogy nem fogunk elmaradni azoktól a lehetőségektől, amelyeket a közösségi előirányzatok tartalmaznak, de 20–25 százalékos elmaradás talán még a megengedhető határokon belül van. A most indított hároméves programokat azonban csak 2008 végén lehet majd a maguk teljességében összegezni.
– Tehát mit tekintene kudarcnak?
– Ha a közösségi források háromnegyedénél kevesebbet használnánk fel, azt már kezdeném kudarcnak tekinteni. Persze akkor is meg kell nézni, hogy ezt milyen okok idézték elő.
– Az, hogy Ön ilyen bizakodó, azt feltételezi, hogy ami a saját hatáskörébe tartozó kérdéseket illeti a kormányzatnak sikerült egy nagyon átgondolt stratégiát kidolgoznia.
– Igen, azt hiszem, hogy a közösségi támogatási keret, illetve az ahhoz kapcsolódó öt operatív program, valamint a kohéziós alap stratégiája együttvéve nagyon komoly munka eredménye. Az első állomás a Nemzeti Fejlesztési Terv volt, amelyet ez év március végén adtunk át Brüsszelben. Annak alapján hosszas finomító munka kezdődött, amelynek során az unióval közösen véglegesítettük a belső arányokat és pontosítottuk a prioritásokat. Ezek: a gazdasági versenyképesség erősítése, a humán erőforrások fejlesztése, a jobb környezet és infrastruktúra, végül a regionális kiegyenlítés. Ez a négy fő gazdaságfejlesztési célkitűzés jelenik meg tehát a magyar strukturális és kohéziós politikában. Ezekre épül négy operatív program, plusz van egy ötödik, a mezőgazdasági és vidékfejlesztési program, amely e prioritások közül többet is szolgálhat. Itt kell megjegyeznem, hogy az unió ösztönzésére végül a humán erőforrás fejlesztése kapta a legnagyobb hangsúlyt, azaz ennek a területnek jut a legtöbb pénz – 562,8 millió euró –, ami bizonyos fokig nyilván alkalmazkodás az úgynevezett lisszaboni stratégiához, vagyis a tudásalapú társadalom kialakításának célkitűzéséhez. Elismerem, az első körben mi ennél kisebb arányban juttattunk volna ennek a területnek – Magyarországon ugyanis nagyon erőteljesek az infrastruktúra típusú igények –, de különösebben nem kellett győzködni bennünket a módosítás ésszerűségéről. Mindezt kiegészíti a kohéziós alap, amely nagyobb volumenű közlekedési infrastrukturális és környezetvédelmi terveket finanszíroz.
– Michel Barnier, az Európai Bizottság illetékes tagja még az elmúlt hetekben is sokat bírálta Magyarországot, mondván, ezen a területen még mindig jócskán van probléma. Ön szerint lesz elegendő olyan magyar projekt, amely megfelel az uniós előírásoknak? Versenyképesek leszünk ezen a téren a többi kilenc csatlakozó országgal?

– Velük mindenképpen állni fogjuk a versenyt. Ezt nyolcéves brüsszeli tapasztalatom alapján nyugodtan állíthatom. Azt, hogy az élen leszünk, nem merném kijelenteni, de feltétlenül a relatíve jól teljesítő országok közé tartozunk majd. Ami pedig a bizottság kritikáját illeti, az nem annyira a potenciális projektekre vonatkozott, hanem inkább az intézményrendszer kiépítésére és az eljárási rendek meghatározására. Szóvá tették például azt, hogy az illetékes minisztériumok nehezen álltak át a megszokott rutinról az uniós gondolkodásmódra. Az operatív programokat irányító hatóságok többsége az egyes minisztériumok keretein belül működik, és időre volt szükség ahhoz, hogy a kellő súlyt megkapják ebben a struktúrában. Emellett nem egyszerű feladat az új területre megfelelő számban felkészült szakembereket ráállítani, különösen most, amikor a központi államigazgatás létszámát még csökkenteni is kell. Mindazonáltal a „kisebb belső harcokon” már túl vagyunk, a lényegi kérdések 2003 végére rendeződtek. Ami hiányzik, az az érettség, az a bejáratódás, ami minden hivatal esetében elengedhetetlen a tökéletes működéshez. Ehhez viszont több időre van szükség.
– Az összecsiszolódás hiánya miatt mely területeken várhatók zökkenők az átmenet idején?
– Erre a kérdésre ebben a pillanatban nagyon nehéz válaszolni. Ma csupán annyit tudunk, hogy az intézmény-rendszer kiépült és a mecha-nizmusok is meg vannak határozva, ennek a struktúrának azonban – miközben bízom abban, hogy ilyesmi nem fordul majd elő – bármely pontján adódhatnak problémák. Ez valós veszély, amit hiba lenne tagadni. Van öt operatív programunk, amelyekhez hozzájön még a kohéziós alapból származó pénzek felhasználása, azaz legalább hat különböző intézményrendszer fogja mindezt kezelni. Ráadásul egy adott operatív programnak nem csupán irányító hatósága van, hanem kifizető hatóságként belép a képbe a Pénzügyminisztérium, továbbá mindegyik esetében működnie kell monitoring bizottságnak, és adott esetben mindegyik programnak lesz még számos úgynevezett közreműködő szervezete. Ez utóbbiak olyan vállalatok és szervezetek, amelyekre az irányító hatóság delegál különböző feladatokat, például a pályázatok kiírását és feldolgozását. Egyelőre tehát nyilván felmérhetetlen, hogy egy ilyen bonyolult és sokszereplős rendszer milyen kockázatokat rejt magában. Elvégre azokkal a vállalatokkal és intézményekkel kell együttműködnünk, amelyek vannak. Ezek olyanok, amilyenek. Az egész ország küszködik például nyelvtudásbeli és szakmai tudásbeli problémákkal. Vannak kitűnő közgazdászok vagy jogászok, de az unióban szükséges ismeretanyag hiányzik. Sőt, önmagában még a magas szintű nyelvtudás sem elég, ismerni kell a szakmai nyelvezetet, amelyet az Európai Unióban használnak.
– A csatlakozás után Brüsszel elszívó hatása is érvényesül majd: kiáramlik az uniós intézményekbe a mára kitermelődött integrációs elit. Lesznek, akik képesek a helyükre lépni?
– Azt hiszem, hogy az egyetemek most már elég jó mennyiségben termelik az utánpótlást. Rövid távon persze ez a kirajzás okozhat zökkenőket. De alapvető érdekünk, hogy az uniós intézményekben minél több magyar hivatalnok dolgozzon, még ha ez ideig-óráig nyilván meg is gyengíthet egyes hazai intézményeket.
– És mi a helyzet Önnel? Amikor EU-nagyköveti megbízatása leteltével 2003 tavaszán hazajött Brüsszelből, a sajtó és közvélemény kész tényként kezelte, hogy a belépés után Ön lesz Magyarország jelöltje az Európai Bizottságba. Újabban viszont Balázs Péter jelenlegi EU-nagykövet és Fazakas Szabolcs volt ipari miniszter neve is fölmerült. Készül vissza Brüsszelbe?
– Az, hogy több lehetséges magyar bizottsági tag neve forog, nem meglepő. Az uniós alkotmány tervezete azt írja elő, hogy minden országnak három jelölt nevét kell előterjesztenie, és az Európai Bizottság elnöke azok közül választ. Bár az alkotmányt még nem fogadták el, és az jogilag még nem kötelező, lehet, hogy annak már így is hatása lesz a gyakorlatra. Ami azonban a lényeget illeti: amellett, hogy a jelöltnek számos szakmai és emberi kritériumot kell teljesíteni, alapvetően két kérdést kell megválaszolni: ki tud a legtöbbet tenni az unióért, illetve ki tud a legtöbbet tenni az unióban Magyarországért. Az elsőre a bizottság elnökének, a másodikra pedig a magyar miniszterelnöknek, illetve a kormánynak kell megadnia a választ. A végső döntés a kettő egyeztetéséből születik meg.
– Akármelyikük is lesz a bizottság tagja, a legfájóbb nyilván az lenne, ha azt látnánk: Magyarország minden igyekezet ellenére nettó befizetője az Európai Uniónak, azaz képtelen annyi közösségi pénzt felhasználni, mint amennyit az uniós kasszába átutal. Alakulhatnak ilyen rosszul a dolgok?
– A csatlakozási tárgyalásokon egy sor prognózist készítettünk, amelyek nem mutattak ilyen lehetőségre. Az Európai Bizottság legutolsó becslése szerint a 2004. évben mintegy 300 millió euró pluszban leszünk a befizetésünkhöz képest, amiből 172 milliót készpénz-kompenzációként, illetőleg visszatérítésként éppen azért kapunk, nehogy nettó befizetői státusba csússzunk. Ha a strukturális alapokból és a kohéziós alapból semmit sem használnánk fel 2004-ben, még mindig nem válnánk nettó befizetőkké. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, még a csatlakozás utáni időszakra áthúzódó úgynevezett előcsatlakozási alapok – a Phare, a Sapard és az Ispa – felhasználásában is rendkívül rossz teljesítményt kellene produkálnunk. Mindezek ellenére hangsúlyozom, hogy a csatlakozási szerződésben nincs abszolút jogi garancia, amely kizárná Magyarország nettó befizetői pozícióját 2004-ben vagy később. Mi csak a reálisan előre látható folyamatok alapján, ésszerűen és erőteljesen valószínűsítjük, hogy ez nem következik be.
– Az uniós tapasztalatok szerint a frissen csatlakozó országokon az első év végére többnyire úrrá lesz egyfajta csalódottság, a lakosság szintjén ugyanis csak mintegy öt év elteltével jelentkeznek a tagság előnyei. Mire számíthatunk itthon az első év végén?
– Az első év valóban nehéz lesz. A támogatások révén megvalósuló gazdaságbővítő beruházások azonban ezután már kezdik majd éreztetni a hatásukat. Magyarország és az Európai Unió jelenlegi tagállamai között az ipari termékek területén már évek óta szabad kereskedelem folyik, azaz semmi sem indokolja, hogy e termékek ára emelkedjen a belépés után. Sőt, még kiélezettebb lesz a verseny. Várható a szolgáltatások, továbbá egyes mezőgazdasági termékek, például a zöldségek, a gyümölcsök vagy a marhahús árának az emelkedése, ezzel szemben a földolgozott élelmiszereknél szintén nő a verseny, ami árcsökkentő hatással jár. Az árváltozásokon túl bővülnek a külföldi tanulási és munkavállalási lehetőségek, és még fölsorolható számos más előny, amit a tagságnak köszönhetünk majd. Összességében véleményem szerint a gazdasági változások nem adnak majd okot a kiábrándulásra. Miből fakadhat ezek után a csalódás? Kizárólag a túlzott várakozásokból.
– Nem csupán a túlzott várakozások okozta kiábrándulás, hanem az is hathat a tagság megítélésére, ha mire belépünk, az unió elindul egy új úton – a kétsebességes Európa felé. Reális ez az eshetőség?
– A magyar társadalomra ez csak akkor lehet hatással, ha már tudjuk, mit jelent ez a koncepció. Ezt azonban ma még én sem látom tisztán, a részletek még nem kristályosodtak ki. A csatlakozást eldöntő népszavazás eredménye azonban, még ha a részvételi arány nem is volt magas, feltétlenül az ország integrációpárti elkötelezettségét bizonyította. Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy aki az unióra úgy szavazott – ahogy az ma fennáll és működik –, azt akarja: ha már belépünk, csináljuk komolyan. Az alapvető szándék persze az, hogy Európa egységesülési folyamata minél szélesebb körben menjen végbe, de ha egy ilyen – a magyar álláspont szerint nemkívánatos – fordulat bekövetkezik, akkor véleményem szerint Magyarországnak a belső körbe kell tartoznia. Nyilvánvaló, hogy hiába hirdetik meg ma ezt a belső kört mindenki számára nyitottnak, az ahhoz való csatlakozás feltételeit utóbb mindig a már bent lévők szabják meg. Jómagam öt évig tárgyaltam az unióval a csatlakozásról, s nem szeretném azt látni, hogy olyan helyzetbe kerültünk, amelyben ismét évekig kell tárgyalni és küzdeni, hogy bekerüljünk most már egy másik – magasabb szintű – integrációs rendszerbe.