Egy hírhedten viharos év vége felé úgy illik, hogy a világ sorsát eldöntő legfontosabb ügyekre vessünk egy pillantást, már csak a (megérdemelt, bár viszonylagos) nyugalmunk kedvéért is.
Mert – bármilyen különösen is hangzik – még egy iraki háború sem tartozik a “világ képét” egész korszakra megváltoztató események közé. Talán egyetlen ilyen kapcsolatrendszer maradt igazán élő. Az, amely része a diplomáciatörténetnek: a “Kissinger háromszög”.
A közelmúlt legszínvonalasabb amerikai külügyminisztere ebben az amerikai-szovjet-kínai viszonyt elemezte. Eredeti fogalmazásban úgy hangzott: az amerikai diplomácia legfontosabb célja az, hogy “az Egyesült Államok jobb viszonyban legyen a Szovjetunióval és Kínával, mint azok egymással”. Nem véletlen persze, hogy ez a tézis a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján született. Akkor, amikor a Moszkva-Peking viszály jegyében a Távol-Keleten már-már határháborúval fenyegető fegyveres összecsapások is történtek a két szomszédhatalom között.
Ezt az állapotot használta ki akkor Kissinger, hogy előkészítse Nixon elnök kínai látogatását, s áttörést érjen el Washington és Peking kapcsolatában. Ezt az áttörést a legvilágosabban Teng Hsziao-ping, a Mao-korszak utáni Kína legtehetségesebb vezetője fogalmazta meg, amikor egy washingtoni útján kijelentette: “Peking és Washington stratégiai szövetséget alkotnak.”
LEMÁSOLT STRATÉGIA. A határ menti összetűzések óta sok víz lefolyt az Amur folyón, de egy dolog nem változott: a Kissinger háromszög érvényessége. Sőt, elmondható hogy a maguk módján a háromszög két másik sarkpontján, Moszkvában és Pekingben is elfogadták ezt a washingtoni tételt. Moszkva (különösen a szovjet hatalom összeomlása óta) nagy gondot fordított arra, hogy jobb viszonyban legyen Washingtonnal és Pekinggel, mint azok egymással. Peking – hasonlóképpen – azon igyekezett, hogy jobb viszonyban legyen Washingtonnal és Moszkvával, mint azok egymással. Ezen az alaphelyzeten belül persze a három meghatározó hatalom kapcsolata ideiglenes hullámzásokat élt meg. Az viszont változatlan maradt, hogy ennek a háromszögviszonynak az alakulása határozta meg a nemzetközi légkör hőmérsékletét.
Washington tért el először a tézistől, mégpedig akkor, amikor Bush röviddel hivatalba lépése után eltávolodott attól az alapelvtől, hogy Kína és Amerika (Teng szavaival) stratégiai partnerek. Az új elnöki meghatározás így hangzott: Kína “stratégiai versenytárs”.
Ennek a változásnak a próbatétele lett a Tajvan-kérdés. Annak a szigetnek a sorsa, ahol a kínai polgárháború elvesztése után a bukott Csang Kaj-sek rezsim menedéket talált, s ahol amerikai támogatással egy “második kínai állam” létrehozását tervezte. Kissinger áttörésének gyakorlati következménye volt, hogy a nyolcvanas évek elején Washington elfogadta az “egy Kína” elvet. Ezt az akkor megkötött amerikai-kínai szerződésben is rögzítették.
MEGINT TAJVAN. Most, november eleje óta egyre világosabbá vált, hogy ezt a szerződéses kötelezettséget a Kínát immár “stratégiai versenytársnak” tekintő Bush-kormány egyre kevésbé akarja teljesíteni. Ezzel egy időben Tajvan is mozgolódni kezdett, érezvén az amerikai szándékok lassú változását. A tajvani elnök, aki márciusban választási erőpróba előtt áll, ezekre az amerikai változásokra támaszkodva kijelentette, hogy a választásokkal együtt népszavazást is tartanak. Kína viszont ezt a népszavazást úgy tekinti, mint egy rejtett előkészítő lépést Tajvan “függetlenségének” hivatalos deklarálása előtt.
Miközben a világ figyelmét e viharos év szenvedélyei és szenvedései kötötték le, december közepén Washingtonba érkezett Ven Csia-bao, Kína miniszterelnöke. Bush elnök a találkozón egyrészt támadta Kína kereskedelmi politikáját, ami merevebbé tette a pekingi kapcsolatot, másrészt viszont figyelmeztette Tajvant és elnökét a népszavazási terv veszélyeire. Persze, Bush is választások előtt áll. Ezért ellensúlyozza a Tajvannak küldött figyelmeztetést a Pekinggel folytatott gazdasági és kereskedelmi viták kiélezésével.
Bush stratégiai döntése, amely partnerből versenytárssá nyilvánította Kínát, veszélyezteti azt az egyensúlyt, amely a Kissinger háromszögre támaszkodott. Közben az alakzat harmadik sarkán Putyin Oroszországa azt teszi, amit Ofélia a Hamletben: hallgat és remél.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
