Európai gondolatok

Kelet- és Nyugat-Európához egyaránt közel állok, Amerika pedig számomra nem külföld, ott gyakran járok, éltem is ott, barátaim és rokonaim vannak az Egyesült Államokban – írja a Bulgáriában született, épp negyven éve Franciaországban élő irodalmár, Tzvetan Todorov (felesége, Nancy Houston írónőként franciául is, angolul is alkot és publikál – regényeket, meg például a kétnyelvűségről s a káromkodások lélektanáról szóló esszét). Így Todorov életrajzi okokból is személyes drámájaként éli át az Európán belüli, s az Európa és Amerika közötti feszültséget. Azt, ami szerinte éppen ezekben a hónapokban vezet vissza európai gondolatokhoz: van-e európai identitás, és ha igen, mi is az, s miféle Európát is akarunk és akarhatunk mi, európaiak.

Új könyvének alcíme ezért “egy európai gondolatait” ígéri. A főcím pedig az új világrendre és világrendetlenségre utal. A nemzetközi politika legutóbbi eseményeiről kevés ilyen mélyenszántó elemzés született – írja a Todorov-könyv előszavában Stanley Hoffmann, az egyik legtekintélyesebb amerikai politológus, a Harvard egyetem Európa Intézetének alapító vezetője. Ő, “félszázada Amerikába átültetett európaiként”, a reneszánsz és a felvilágosodás alakjaihoz hasonlítja Todorovot, ki Montesquieu és Tocqueville nyelvén, s hozzájuk foghatóan mondja Camus-t idéző alapgondolatát: az eszköz épp oly fontos, mint a cél.

Todorov Szófiából ösztöndíjasként Párizsba érkezve Roland Barthes tanítványa lett. Nyelvtudományi enciklopédia összeállításában vett részt, fordította és népszerűsítette az orosz formalisták műveit, tanulmányt írt a fantasztikum irodalmáról, Bahtyinról, a jelkép-elméletekről. Az utóbbi másfél évtizedben érdeklődése mind inkább filozófiai, antropológiai, etikai és politikai kérdések felé fordult.

Új esszéjének kiváltó oka, hogy az iraki háború kapcsán 1945 óta először “Európa” szembefordulni látszott az Egyesült Államok politikájával, pontosabban: hogy “e hadászati kérdés alkalmából némely európai államok nem osztották más európai államok nézeteit”. A nézeteltérés forrása, hogy a “régi” avagy “vén” Európa több országa a gyarmatosítással tett már kísérletet arra, ami az Egyesült Államok birodalmi viselkedésének alapja: a civilizációs értékek exportálására. A kudarc egyik magyarázata, hogy be kellett látniuk, ily export szuronyhegyen végbe nem vihető. Todorov szerint Cohn-Benditnek igaza is van, meg téved is, amikor “bolseviknak” titulálja az amerikai újkonzervatív ideológusokat és programkészítőket, akik a “permanens forradalomra” emlékeztetően hirdetnék, vinnék, alkalmaznák eszményeiket a világon mindenütt. Emiatt tartja őket Todorov nem újkonzervatívnak, hanem a demokrácia “fundamentalistáinak”. Ha a demokrácia nem hadtáppal szállítható áru, akkor mind erényeire és nélkülözhetetlenül üdvös hatására, mind a terjedését illetően közös amerikai és európai érdekre tekintettel más módot kell találni nemzetközi érvényesítésére. Vagyis arra, hogy egyebütt is megteremjen. Ezért szükséges Európa mint eszme, gondolat és terv.

Európa ugyanis joggal büszke lehetne jellegét adó hagyományaira, melyekre építhet. Rájuk hivatkozva Todorov konkrét javaslatokkal zárja könyvét (önálló európai véderő, parlament…), hogy Európa “nyugodt hatalomként” létezzék és legyen jelen. Az alapvető hagyományokat pedig így sorolja: ésszerűség, igazságosság (amely kizárja, hogy pusztán ereje miatt az erősebbnek legyen igaza, s a szolidaritás nevében azt is, hogy mindenben a “piac törvényei” diktáljanak), demokrácia mint szerződéses viszonyrendszer, egyéni szabadság, világi értelemben vett laikusság, tolerancia.

A két utóbbi a keresztény örök-ségből nőtt ki. Toleranciáról előbb vallási türelemként vitáz-tak. Az európai identitás éppen azzal formál közösséget, hogy a benne részt vevők kölcsönösen elismerik különbözőségeiket. Az államot és ideológiát öszszezagyváló ideokrácia ellentéteként a laikus, a világi úgy leszármazottja ugyanennek az örökségnek, ahogy az “adjátok meg azért ami a császáré a császárnak, és ami az Istené, az Istennek” (Máté 22, 21) felszólítással a keresztény tanítás eleve szétválasztotta a világi és az isteni hatalmat, teológiát és politikát. Következésképp, mondja Todorov, ami Európában ma számít, az nem a kereszténység, felekezeti hovatartozásként, hanem a keresztény örökségnek ez a minden európait kötelező paradox része: a laicizmus, a világi jelleg, fanatizmusok és totalitárius nézetek ellenszere.