Kivételesen önmagukban is van jelentőségük a nagy szavaknak a szombati uniós referendum és az athéni ünnepélyes aláírás napjaiban: most már bizonyos, hogy régóta dédelgetett álom válik valóra, Magyarország tagjává válik az Európai Uniónak. Egy év múlva a fejlett országok olyan klubjába és értékközösségébe lépünk be, amelyben megnő mindnyájunk szabadsága és megsokszorozódnak lehetőségeink.
Martin József Péter
A korábbi uniós bővítések példái alapján állítható: a hazai vállalatok árfolyama, Magyarország politikai befolyása és kultúránk ázsiója is megnő. A cégek kedvezőbb feltételek mellett kaphatnak hiteleket, valutánk felértékelődik. Mindez persze nem megy egyik pillanatról a másikra, az integráció egy folyamat, ami a rendszerváltással indult, és az intézményes belépés után is folytatódik. A csatlakozástól sem sokk, sem csoda nem várható.
Fontos, hogy elválasszuk: attól, mert egyének, vállalatok, netán ágazatok átmenetileg nehézségekkel szembesülnek, az ország egésze minden bizonnyal dinamikus fejlődési pályára áll. A verseny erősödése, azaz a piacgazdaság kiteljesedése nem hoz mindenki számára egy csapásra gazdagságot, de minden más formációnál jobban szavatolja a társadalmi jólétet.
AMBIVALENCIA. Mindennek ellenére sokan gondolják azt, hogy a félig üres, félig teli pohár esetével állunk szemben, mivel a hosszabb távú előnyök árát az elkövetkező években kell megfizetnünk. De nézzük ugyanennek a másik oldalát: ami rövid távon esetleg hátrányként jelentkezik, hosszabb távon átfordítható előnnyé tehető. Ha valaki elveszíti állását, de később prosperáló munkahelyet, szakmát választ, nos ő vesztese vagy nyertese lesz-e a csatlakozásnak? Alighanem egy személyben mindkettő, végső soron azonban javára válik a tagság.
Kétségtelen, hogy a szombati referendumra rányomta a bélyegét számos ambivalens érzés, a bizonytalanság és a félelem az ismeretlentől. A még a NATO-tagságról szóló voksolásnál is alacsonyabb részvételi arányra sokan és okkal mutatnak rá, ám az “igen”-ek nagy aránya meggyőzően jelzi: Magyarország Európát választotta. A lakosság alacsony mobilizáltsági szintjéért kézenfekvő lenne a kampányt okolni. Pedig véleményem szerint a kampány két fontos üzenetet hatékonyan közvetített. Azt, hogy az uniós tagság nem pártpreferencia, illetve nem világnézet kérdése. Továbbá: a reklámok igyekeztek olyan abszurd tévhiteket is cáfolni – például a mákvásárlás vagy a disznóölés vélt tilalmát -, amelynek kialakulásáért a politikai elit és a média egy része is felelőssé tehető. Mégis, a kampánnyal kapcsolatban kritikaként vetődhet fel, hogy nagyon későn, szinte az utolsó pillanatban kezdődött a felvilágosítás, amely így egybecsúszott az “igen” propagandával. A “nem” kampány pedig szinte semmilyen publicitást nem kapott. Valószínűleg jobban mozgósította volna a társadalmat, ha a csatlakozás ellenzői is nyilvánosan kifejthetik álláspontjukat.
TÁVOLMARADÓK. A választásra jogosultaknak csupán 38 százaléka tett hitet az uniós csatlakozás mellett. Biztató, hogy nagyon kevesen szavaztak “nem”-mel, de a távolmaradók népes száma mindenképpen figyelmeztető jel a politikai erők számára. Még akkor is az, ha az EU a jelenlegi tagállamokban sem túl népszerű, az európai parlamenti választásokon alacsony a részvétel, az unió “polgárközelivé” válása, vélt vagy valós elitista élének tompítása folyamatos kihívás Brüsszel számára.
Nem árt azonban, ha idehaza is keressük az alacsony részvétel okait. Az ellenzéki Fidesz-MPP sokáig kétértelmű kommunikációt folytatott, az “igen, de” típusú érveléssel sok jobboldali szavazót bizonytalanított el. A Fidesz mintha félt volna attól, hogy a csatlakozást a kormányzat kisajátítja, e fantom ellen pedig úgy küzdött, hogy nem a kormányt, hanem az uniót bírálta. Ezzel az integráció népszerűsítésének ügyét átengedte a baloldalnak.
Eközben a kormányoldal sokszor egysíkúan és mechanikusan “Európára” mutat megoldásként. Pedig a kérdés mostantól kezdve nem az lesz, hogy Európát akarjuk-e vagy sem, hanem az, hogy milyen Európát? Az unióban ugyanis keretek közé szorítva, de nagyon sok érdek és eszme megfér egymás mellett. A csatlakozás mint politikai cél a belépést lehetővé tevő szerződés minapi aláírása után egyszerűen kiüresedik. Végképp nem lesz megkerülhető a kérdés: Magyarország mit visz az unióba, melyek azok az ágazatok, termékek, hungarikumok, amelyek húzzák majd a hazai gazdaságot? Humán erőforrásaink, az infrastruktúra, az információs technológia, netán mindez együtt? A kérdésre egyelőre nincs válasz.
