Alkalmazott matematika

Te elindulsz Bécsből, én Budapestről, középen találkozunk és veszünk egy vágóhidat – így emlékszik Tamás Endre, a szakmától akkoriban éppen távolodó alkalmazott matematikus arra, miként jött a Wiesbauer-Dunahús ötlete 9 évvel ezelőtt. Ő és jó barátja, a bécsi szakmai körökben “virslikirályként” emlegetett Karl Schmiedbauer – akit a magyar férfi felesége többéves bécsi kiküldetése idején ismert meg – egy vidám gulyáspartin jutott arra az elhatározásra, hogy közös magyarországi céget alapítanak. Az osztrák menedzser a borozgatás közben elpanaszolta, hogy 1930-as alapítású cége első kelet-európai terjeszkedési kísérlete során pórul járt. Szlovákiában akart leányvállalatot indítani, de balul ütött ki a dolog, s nem tudott mit kezdeni a meglévő gépekkel. “Hozd Magyarországra” – tanácsolta Tamás Endre, és erre koccintottak. Az ötletből egy szűk évtized alatt 1,3 milliárd forintos árbevételű vállalkozás kerekedett Tamás Endre és csapata keze nyomán, pedig a cégvezető az egyetemről kikerülve egészen más pályára készült.

MEGOLDANDÓ EGYENLETEK. Tamás Endre ugyanis matematikusként diplomázott, majd doktorált a végtelen ismeretlenes egyenletekből, s akkor úgy látta, semmi sem állíthatja meg tudományos karrierjét. Hamarosan azonban rájött, hogy egyvalami mégis: a pénz hiánya, mert a kutatók nagyon rosszul keresnek. Így azután az elméleti kutatás helyett igyekezett a jobban fizető alkalmazott matematikai területek felé orientálódni – sikerrel. Harmincévesen már egy számítóközpont igazgatója volt. Megnősült, a felesége külkereskedő, akinek felajánlottak egy bécsi állást. Egy informatikai céget kellett Magyarországon képviselnie bécsi székhellyel, s a munkába a kereskedelmi vénájú matematikus is bekapcsolódott. Az egész család kiköltözött Bécsbe, a fiuk már ott érettségizett és kezdett járni az egyetemre. Így érkezett el a Pán-európai Piknik és a rendszerváltás. A nagy márkák betelepültek Magyarországra, nem volt szükség a közvetett kereskedelmi képviseletre, Tamásék is jobbnak látták hazaköltözni.

Schmiedbauerékkal még a bécsi időkben ismerkedtek meg egy dunai hajókiránduláson, és az ismeretségből szoros barátság kerekedett. Olyan erős, amelyet még az üzleti kapcsolat sem tépázott meg. Pedig az elején, amikor a gönyűi vágóhídból osztrák színvonalú céget kellett csinálni, még egyáltalán nem volt biztos a siker. A kezdet kezdetén Tamás Endre jószerivel a bikát sem tudta megkülönböztetni a tehéntől, nemhogy a bélszínt a felsáltól. Így aztán a betanulás idején, amikor még nem ügyvezető igazgató, hanem kereskedelmi vezető volt, személyesen látogatta a henteseket, s az életben tanulta a szakmát. Azóta is minden üzletet maga köt, így érvényesíteni tudja remek kapcsolatépítő képességét.

Mások derűs egyéniségének és közvetlen stílusának tulajdonítják, hogy bárkit könnyen levesz a lábáról. A pocakját szerető, matematikusból lett üzletember ugyanis úgy látja, hogy egy jó ebéd vagy vacsora után még a legkeményebb partnerrel is könnyebb szót érteni. Így azután élete során – ha kellett, ha nem – sokszor élt ezzel a fortéllyal.

BÉCSI VIRSLI. A módszer bevált, mert az általános húspiaci bajok közepette a Wiesbauer-Dunahús sebesen fejlődik. A siker titka, hogy a Pick Szeged-csoport léptékével kicsinek számító feldolgozó nem kapcsolódott be az olcsó tömegcikkek versenyébe, hanem az ínyenceknek, a “feinsmeckereknek” gyárt. A hajdani vágóhidat is felszámolták, a helyén épült újjá a minőségi alapanyagokat használó húsfeldolgozó. Tamás Endre szerint ugyanis nálunk csak a nagyon olcsó és a nagyon drága “prémium” élelmiszereket lehet jól eladni. A Dunahús a kilónként ezer forintnál is jóval magasabb termékáraival, Túra felvágottjával, borjú párizsijával, “igazi” bécsi virslijével ez utóbbi kategóriában hódít. A minőségnek köszönheti, hogy nemcsak valamennyi kereskedelmi láncnak, sok szállodának, hanem immár az országgyűlésnek is hivatalos beszállítója a gönyűi húsüzem. Tamás Endre büszke arra, hogy termékeivel elérte a félmilliós vevőkört. Azokat, akik hajlandóak az olcsóbb termékeknél akár hétszer többet áldozni a finomságokért.

A kérdés csak az, hogy mi következik ezután. Ha nincs több elérhető ínyenc száj, mi lesz az eddigi dinamikus növekedéssel? Indul az export – válaszol az igazgató, aki az aggódó konkurenciával szemben nagyon bízik az uniós csatlakozásban. A társaság rendelkezik a HACCP minőségbiztosítási tanúsítvánnyal, s hamarosan megszerzi az uniós szállításokhoz szüksége EU-számot is. A Wiesbauer tradicionális piacán, Németországban meg akarja honosítani egyebek között a magyaros ízesítésű, csípős Puszta debrecenit. Ami pedig a cégvezetőt illeti, saját bevallása szerint is révbe ért. Boldog, kiegyensúlyozott ember. Nem unatkozik, hiszen mindmáig maga köt üzletet, de jut ideje az üzlet mellett vagy utána, baráti körben, fehér asztal mellett megvitatni a világ folyását, átadni magát a kulináris élvezeteknek. Hasonló világmegváltó vállalkozásba, mint egy húsfeldolgozó alapítása azonban 57 évesen már nem kezdene. Lenne azért még egy hatalmas kihívás, amely vonzaná: mivel operakedvelő, szívesen közreműködne a Magyar Állami Operaház felvirágoztatásában, amelynek látogatottsága szerinte méltatlanul elmarad a nyugat-európai operaházak mögött.

Érett üzletemberként már nem sajnálja, hogy életpályája nem forrt össze a matematikával. A korszak tehet róla, hogy nem csak ő volt az évfolyam egyetlen pályaelhagyója. Csoporttársa, barátja, Futó Péter, a Fundy édesipari birodalom alapítója mondja: “Ritka, hogy az értelem, a szorgalom és a jóindulat olyan finom humorral társuljon valakiben, mint Tamás Andrisban. Az csak a ráadás, hogy az övé a szerintem legfinomabb virsli az országban, de azt azért tanácsolom, hogy fogyjon le…”

Nem lenne igazi happy end, ha nem öröklődne ez a derűs, ügyes üzletember-kvalitás, de az alma szerencsére nem esett messze a fájától. Egyetlen fiúgyermeke, bizonyára az atyai modell ismertében, szintén vállalkozásra adta a fejét. Barátaival közösen gondolták ki és valósították meg a Pesti Estet.