Munkaerő befektetőt keres

Tíz-tizenöt éve egy külföldi beruházónak hamar eszébe jutott Magyarország. Ma nincs a térképen – mondta a Figyelőnek egy multinacionális vállalat vezetője. Nem ő az egyetlen, aki így vélekedik, annak ellenére, hogy mostanában is születnek döntések itteni új befektetésekről. Csakhogy ezek száma a korábbiakhoz képest csökkent, miközben egyre több cég viszi innen tovább a termelést. Ez a vezetőknek is fájó, hiszen a kivonulással nemcsak a betanított munkások, hanem a menedzserek állása is megszűnik, de legalábbis csökken pozíciójuk értéke. Amennyiben sikerülne viszont új tevékenységeket ide vonzani a nemzetközi vállalaton belül, akkor ők is feljebb léphetnének, sőt, ha nagyon jól megy, regionális főnökökké válhatnának. Nyilván ez a személyes szempont is közrejátszik abban, hogy a cégvezetők sérelmezik: Magyarország nem elegendő mértékben támogatja őket abban, hogy sikerrel vívják meg csatájukat multinacionális alkalmazójuk másutt lévő leányvállalataival szemben a szűkös forrásokért. Ezt a szubjektív érzést önti számokba az Economist Intelligence Unit (EIU) rangsora az üzleti környezetről (lásd táblázatunkat). “Magyarország 2002 végéig mindig az első helyen volt Közép-Európában, de 2003 első negyedében Csehország megelőzte” – jegyzi meg Richard Eames, az EIU szakértője. “A legfontosabb tényező az, hogy Magyarországon a munkaerő költsége dollárban több mint 45 százalékkal növekedett 2000-től, és az EIU prognózisa szerint 2003-ban még 20 százalékkal emelkedni fog.”

Az itteni külföldi beruházások szerkezete napjainkban átalakul. Az összeszerelő üzemek kivonulóban vannak, de az ázsiai olcsó telephelyekkel hosszú távon akkor sem versenyezhettünk volna, ha nem erősödik meg így a forint, s nem emelik fel drasztikusan a minimálbért. Ráadásul nem is jelentene megoldást, ha az emberek napi nyolcórás munkával csak annyit keresnének, amennyiből nem tudnak megélni. A baj az, hogy nem mentünk elébe az eseményeknek, s nem teremtettünk még időben olyan feltételeket, amelyek között nagyobb eséllyel vehetnénk fel a harcot a világszerte visszaesett külföldi befektetésekért, ezek közül is azokért, amelyek több szellemi munkát igényelnek, vagyis magasabb hozzáadott értéket termelnek.

SZELLEMI KAPACITÁS. “Magyarország már nem olcsó gyártóhely, de ez kevesebb gondot okoz azoknál a befektetéseknél, amelyek a fejlesztéstől a gyártáson át a forgalmazásig az értéklánc nagy részét lefedik. Az összeszerelés tipikus vándorgyártás, oda megy, ahol a legolcsóbb a környezet. Számunkra tehát az jelenti a kiutat, ha olyan beruházásokat támogatunk, amelyek kevés ipari, ellenben több szellemi kapacitást igényelnek. Ilyen például a kommunikációs és az információs rendszerek fejlesztése, s a mechanikai gyártásból az, amelyhez komoly vezérlés, high-tech párosul” – állítja Hetényi Péter, a Siemens Nemzeti Vállalat elnök-vezérigazgatója, a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara elnöke, hozzátéve, hogy nagyon fontos a kis- és középvállalatok segítése. Ezeknek ugyanis nagy szerepük van az értékteremtésben – a kutató-fejlesztő vállalkozások mindig kis létszámmal indulnak -, ugyanakkor ezek alkotják az itt megtelepedett cégek beszállítói bázisát.

Célszerű K+F központok ide csábítása is, mert ez a terület nem annyira költségérzékeny. “A kutatás stratégiai terület, itt nem a munkaerő olcsósága a döntő” – mondja Boda Miklós, az Ericsson hazai kutatás-fejlesztési igazgatója, hozzátéve, hogy a fejlesztésnél azonban már inkább számítanak a bérköltségek. Ha a recesszió miatt egy labort bezárnak, akkor elsősorban azt mérlegelik, milyen fontos feladatot végzett az illető részleg, s csak másodsorban a költségeket.

Bienerth Gusztáv, a PricewaterhouseCoopers vezérigazgatója a szolgáltatások – köztük a konferencia- és az incentive turizmus – fontosságát hangsúlyozza a nagyobb tudást igénylő gyártó, kutató-fejlesztő, kereskedelmi – például logisztikai – tevékenységek mellett. Mint mondja, az EU-csatlakozás után lesz egy olyan nyomás, hogy a termelést Nyugat-Európából az új tagállamokhoz helyezzék át. Kézenfekvő lenne olyan termelő kapacitásokat is ide vonzani, amelyeknek a kibővített unió lehet a piacuk. “Jöhetne olyan termelés, amelyet most az EU-ban vendégmunkásokkal végeztetnek. Ez is több, mint az összeszerelés” – mondja. Hasonlóan vélekedik Richard Eames, az EIU szakértője is. “Vannak például német cégek, amelyek olcsóbban szeretnének termelni, de nem akarnak kívül kerülni az unión. Lehet, hogy ezek Magyarországra fogják áttelepíteni a termelést, mert Nyugat-Európához viszonyítva az országnak költségelőnye lesz még a következő 5-10 évben.”

A beruházásokat azonban jóval élesebb versenyben kell megszerezni, mint korábban. Az OECD-tagországokba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetések 2001-ben 56 százalékkal, 566 milliárd dollárra estek, s a nem végleges adatok szerint tavaly további 20-25 százalékos volt a csökkenés. Ezt nem ellensúlyozza az OECD-n kívüli külföldi tőkebefektetés, amely növekszik ugyan, de 2001-ben csak 27 milliárd dollár volt.

Szakmunkásképzés. A felsőoktatás gondjainál nagyobb bajok vannak.

Magyarországnak vannak kedvező adottságai, például a földrajzi elhelyezkedés, s nem rossz az infrastruktúra, a politikai környezet, a munkaerő képzettsége sem. A “nem rossz” jelző azonban nem elég, de még a “jó” sem, több kritérium alapján is a legjobbnak kell lenni ahhoz, hogy a befektetők felkapják a fejüket. “Az Amerikai-Magyar Kereskedelmi Kamara (AmCham) ezért javasolta a Pénzügyminisztériumnak, hogy a 18 százalékos társasági adót csökkentsék 12 százalékra. Fogták a fejüket, mert a költségvetésnek szüksége van a bevételre, pedig nem a társasági adó az igazán nagy tétel, hanem az áfa, és 18 százalékkal nem lehetünk versenyképesek, mert Írországban a társasági adó csak 12,5 százalék” – mutat rá Bienerth Gusztáv.

KÉPZETTSÉG. A munkaerő képzettségéről meglehetősen ellentmondásos a kép. Vannak cégek, amelyek ezt jónak tartják, másutt panaszkodnak rá. A General Electric (GE) új európai szolgáltató központjának budapesti kiépítésében például hatalmas versenyelőnynek bizonyult a több nyelvet beszélő szakképzett munkaerő (lásd külön írásunkat). Szintén a megfelelő mennyiségű képzett munkaerő megléte volt a döntő szempont, amikor a Nokia 1998-ban Magyarországra hozta kutatás-fejlesztés részlegét. A társaság együttműködik a hazai felsőoktatással, a műszaki egyetemen labort üzemeltetnek, s a végzősök közül kerül ki a fejlesztők utánpótlása. A műegyetemmel együttműködve gondoskodik a szakember-utánpótlásról az Ericsson is, amely egy szerencsés véletlennek köszönhetően hozott létre Magyarországon K+F részleget. “Egy amerikai konferencián jött oda hozzám 1991-ben Gordos Géza, a műegyetem akkori rektorhelyettese, s felvetette a cég és az egyetem együttműködésének gondolatát” – emlékszik vissza Boda Miklós, aki akkor még a svéd anyacégnél dolgozott. Az egyetem fogékony volt az Ericsson számára fontos téma, a csomagkapcsolt hálózatok kutatása iránt, s a kooperációban pár év alatt létrejött a “kritikus tömeg” a területen jártas végzettekből, doktoranduszokból, akikkel 1996-ban elindították a kutatólabort. Ez volt a fő motivációja annak, hogy a cég 4-5 európai K+F részlegének egyikét hazánkba telepítette, emellett persze olyan szempontok is szerepet játszottak, mint a piacgazdaság megléte és az infrastruktúra.

Ugyanakkor az ország versenyképességének javításáról az AmCham keretén belül készített munkaanyag kiemelt fontosságot tulajdonít az oktatás javításának – tudtuk meg Steiner Lászlótól, a Rába vezérigazgatójától, az AmCham alelnökétől. Sokan kapnak ugyanis diplomát, de nem arra a tudásra tesznek szert, amelyre a vállalatoknak szükségük van. “Úgy vennénk háromdimenziós képernyőn dolgozni képes gépész tervezőmérnököket és nemzetközi piacon dolgozni tudó beszerzőket, mint a cukrot, ehelyett marketingesből van sok” – mond példát Steiner László, hozzátéve, hogy nem általában közgazdászt vagy mérnököt keresnek, hanem valamihez értő szakembereket. A diákok még jó nevű egyetemeken is csak lexikális tudást kapnak, ahelyett, hogy a gyakorlatban szükséges készségeket sajátítanának el, megtanulnának csoportban és multikulturális környezetben dolgozni, kommunikálni, prezentálni.

“A magyar iskolai oktatás jó alapokat ad, de a munkavállalóknak még komoly képzésre van szükségük a cégen belül, hogy helytálljanak a napi munkában” – tapasztalja Schmiedt László, a Robert Bosch Elektronika Kft. személyügyi igazgatója. Az autógyáraknak elektronikai berendezéseket gyártó cég közös projektet működtet a Miskolci Egyetemmel, s egy általa alkalmazott gépész- vagy villamosmérnöknek akár 2-10 hónapos kezdeti oktatást is nyújt, többnyire a társaság nyugat-európai telephelyein. Ennek költsége nyilván millió forintokban mérhető. A szakemberek később is folyamatos képzésen vesznek részt, az elektronikai és autóipari ismeretek mellett általános készségfejlesztő (kommunikáció, prezentáció, vezetéselmélet) tréningeket is kapnak. A végzősöknek hiányoznak a szakterületi (teszteléstechnikai, irányítástechnikai, automatikai) ismeretei, de a modern üzemszervezésben sem jártasak. “Komoly probléma magas szintű szakmai ismeretekkel rendelkező és idegen nyelveken beszélő mérnököket találni” – mondja Schmiedt László. Hasonló nehézségekre panaszkodik számos más humán erőforrás vezető is, amikor a friss diplomások pályaalkalmassága kerül szóba (lásd Figyelő, 2001/24. szám).

A felsőoktatás gondjainál nagyobb bajok vannak a szakmunkásképzéssel. A Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara maga indított szakképzést, mert az állami oktatás nem bocsát ki olyan szakmunkásokat, amilyenekre a tagvállalatoknak szükségük van. A tanulók idejük felét a cégeknél töltik, tehát gyakorlati tudást szereznek és Németországban is elfogadott oklevelet kapnak. “A képzésnek még sincs presztízse, mert Magyarországon a szakképzés imázsa általában nagyon rossz. Mindenki tovább akar tanulni főiskolán” – mondja Hetényi Péter, a Siemens Nemzeti Vállalat elnök-vezérigazgatója. Pedig még a fejlesztő intézetek sem lehetnek meg szakmunkások nélkül, például rendszerfejlesztéshez is szükség van középfokú végzettségű szakemberekre. Hasonlóan vélekedik Steiner László, a Rába vezérigazgatója is, aki alapvető hibának tartja, hogy a felsőfokú technikumokból főiskolákat csináltak. “Szakmunkásnak, művezetőnek, magának az üzemnek nincs presztízse, pedig egy CNC megmunkáló központon dolgozó munkás tulajdonképpen számítógépet irányít” – mondja.

“A Robert Bosch Elektronika Kft. a Damjanich Szakközépiskolába egy korszerű gyártósort telepített, amelyen a diákok elsajátíthatják a gyártás menetét, s a végzetteket a társaság foglalkoztatja” – közli Schmiedt László személyügyi igazgató. A hazai szakmunkásképzés jó alapot teremt ugyan, de a napi munkához szükséges tudást a gyakorlatban kell elsajátítaniuk a dolgozóknak. Belépéskor a szakmunkások pár hetes képzésen vesznek részt, ahol a technika mellett minőségbiztosítási, munkavédelmi, termékfelelősségi ismereteket tanulnak. Ennek költsége legalább 100-200 ezer forintra rúg személyenként. “Aki az autóiparból kerül hozzánk, az rendelkezik a szükséges technológiai tudással, a többieket nekünk kell kiképeznünk” – mondja a személyügyi igazgató, hozzátéve, hogy részben emiatt is marad alatta a hazai üzem produktivitása a németországinak.

ALULFOGLALKOZTATOTTAK. A képhez az is hozzátartozik, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok eddig leginkább betanított munkásokat foglalkoztattak. Ugyanakkor az általuk fizetett magasabb bérekkel (a külföldi tulajdonú cégeknél a bruttó keresetek 60 százalékkal haladják meg azt az országos átlagot, amelybe ők is beleszámítanak!) szakképzett, néha még diplomás dolgozókat is a futószalag mellé tudtak csábítani. A munka jellege többnyire nem igényelte a szakképzettséget, a hazánkba településnek sokkal fontosabb indoka volt a dolgozók ipari munkakultúrája, fegyelmezettsége és formálhatósága – derül ki a GkI Gazdaságkutató Rt. tanulmányából. Néhány év egyhangú munka azonban leépíti a korábbi szaktudást. “Kérdés, hogy az összeszerelő üzemek kivonulása után a “lebutított” dolgozók tudnak-e alkalmazkodni egy magasabb hozzáadott értéket termelő, bonyolult tevékenységet végző cég követelményeihez” – veti fel Adler Judit, a GKI kutatásvezetője. Az összeszerelés helyébe érkező igényesebb tevékenységek már igénylik a képzett munkaerőt: sokszor a gépkezelőknek is felsőfokú végzettségük van, ugyanis a nagy értékű berendezéseknél egy hozzá nem értő dolgozó többmilliós kárt is okozhat. Ezek a cégek azonban maguk gondoskodnak alkalmazottaik továbbképzéséről.

Időszerű – ha ugyan nem túl késő – a szakképzés reformja, melyet most tervez a kormány. Az Országos Képzési Jegyzékben szereplő szakmák mintegy 800-as számát jócskán csökkenteni akarják, hogy a túlzott specializációt kiküszöböljék, s erősíteni kívánják a vállalatoknál folyó gyakorlati képzést. A gyakorlatorientáltság az egész magyar oktatási rendszerből hiányzik, sok esetben úgy végeznek a szakmunkástanulók, hogy nem is láttak műhelyt belülről. Elavult taneszközökön gyakorolva a diákok nem ismerik meg a legmodernebb technológiákat.

A szakmunkásképzés másik gondja, hogy az egyes szakok beindítása sokszor a piaci igényektől függetlenül történik. Az iskolák ugyanis a fejkvóta miatt a minél magasabb létszámban érdekeltek, így nagy számban képeznek divatszakmákra, amelyekből amúgy is túlkínálat van a piacon. Habár a munkaügyi központok felmérik a vállalatok munkaerőigényét, az iskolákat fenntartó önkormányzatok ezt sokszor nem veszik figyelembe, s hiányzik a párbeszéd a vállalatok képviselőivel, a kamarákkal is.

TÁMOGATÁSI RENDSZER. A magasabb hozzáadott értékű tevékenységek ide vonzása az eddigitől eltérő ösztönző rendszert is igényel. A nagyberuházásokhoz nyújtott adókedvezmény – amely egyébként az EU-csatlakozással kötelezően megszűnik, bár a már odaítélt kedvezmények átmenetileg fennmaradnak – alapvetően az ipari jellegű projekteknek kedvezett. A kutató-fejlesztő központok azonban törvényszerűen kis létszámmal indulnak, nincs szükségük nagy gyártócsarnokokra sem. “Rendszerfejlesztést nem lehet úgy létesíteni, hogy beruházok tízmilliárd forintot, és felveszek ezer rendszerfejlesztőt. Kevés emberrel kell kezdeni, s nekik össze kell nőni. A legtöbb pénzt az emberekbe kell fektetni, nem pedig épületekbe és gépekbe. Ezért ezt a tevékenységet a képzés bizonyos hányadának átvállalásával támogathatja az állam, s erre az uniós szabályozás jó lehetőséget ad” – mutat rá Hetényi Péter. Hasonló támogatás lehet célravezető a közös szolgáltató központok (Figyelő, 2002/43. szám) ide vonzásához is. Például a Diageo szeszesitalgyártó és -forgalmazó multinacionális vállalat európai piacainak üzletviteli és pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó budapesti központ létesítésekor versenyelőnyként értékelték, hogy itt találtak nyelveket beszélő, képzett munkaerőt, továbbképzésre azonban nekik is szükségük volt, olyannyira, hogy erre külön oktatóközpontot létesített a cég.

A szellemi munkára épülő tevékenységek másfajta infrastruktúrát is igényelnek. Nem kellenek nekik ipari parkok és az autópálya sem olyan fontos, mint a termelőknek. Kell viszont fejlett infokommunikációs infrastruktúra, ez azonban nagyságrendekkel olcsóbb az előbb említetteknél.

BARÁTSÁGOS KÖRNYEZET. A tőke oda megy, ahol a menedzserek is szívesen élnek, tehát ahol van szép lakónegyed, jó nemzetközi iskola a gyereknek, kellemes bevásárlási, lovaglási, tenisz és más sportolási lehetőség, sőt, színvonalas a kulturális élet, a külföldiek által felkeresett hivatalok pedig ügyfélbarát módon viselkednek. Az ilyen szubjektív szempontok jelentőségét növeli, hogy gyakran az is hajtja végre a döntést, aki meghozta azt. “Amikor a Siemens megversenyeztette a hibridáramkör-gyártást, Csehország és Magyarország gyakorlatilag azonosan jó feltételeket kínált. Mivel a döntéshozó tudott magyarul és korábban dolgozott is itt, ide került a gyártás” – mond példát Hetényi Péter. A United Technologies Automotive pedig azért választotta autóipari beszállító üzeme felépítéséhez Gödöllőt, s nem Debrecent, mert a kiszemelt vezető – Steiner László – nem akart Budapestről Debrecenbe költözni, s a napi bejáráshoz repülőgépet kért volna. A GE sorozatos itteni beruházásaiban pedig köztudottan felbecsülhetetlen szerepet játszott az időközben repülőgép-balesetben elhunyt Völgyes Iván, aki kiváló kapcsolatban állt a GE akkori legendás vezetőjével, Jack Welchel. Fontos tehát, hogy azok a cégvezetők, akik már itt vannak, jól érezzék magukat. Más, még jelen nem lévő befektetők is őket kérdezik meg, érdemes-e Magyarországra jönniük, s az így kapott információ sokkal nagyobb súllyal esik a latba, mint a kormányzati forrásokból származó.

“Magyarországot a régió vitathatatlan központjává kell tenni. Olyan környezetet kell kialakítani, amely rugalmasabb, befogadóbb, mint fő versenytársainknál, a cseheknél és a lengyeleknél” – hangsúlyozza Bienerth Gusztáv. Az ő megfogalmazásával: újra kell definiálni Magyarországot. Ki kell találni olyan dolgokat, mint a hollandoknak a tulipán, hogy mindenkinek ők jutnak róla az eszébe. “Csak egyetlen ilyen magyar termék van, a herendi porcelán, és az is csak egy szűk közönségnek szól” – mondja. Az újradefiniáláshoz olyan egyszerű dolgok is tartoznak, mint hogy legyen tiszta a főváros, Ferihegyen viszont ne legyen taxis maffia. El kell érni, hogy külföldön is beszédtéma legyen Budapest. Ezt segítik például a nemzetközi sportesemények. Ugyanakkor az építészetet is e cél szolgálatába kellene állítani. Bienerth Gusztáv szerint a Nemzeti Színház jelenlegi helyén olyan híres épületet is fel lehetett volna húzni, mint Sydneyben az opera. Ehhez azonban venni kellene a bátorságot, és meghívni a legnevesebb külföldi tervezőket, hogy versenyezzenek a magyarokkal. “Ha a Louvre közepén álló üvegpiramist tervezhette kínai építész, akkor nekünk sem kellene félnünk a külföldiektől. Csak sajnos nagyon provinciálisak vagyunk.”

Az AmCham keretében munkabizottság foglalkozik azzal, miként lehetne Magyarországot a régió központjává tenni. Az ő javaslatuk volt a már említett társaságiadó-csökkentés. Emellett szorgalmazták azt is, hogy az önkormányzatok finanszírozását ne a jelenlegi iparűzési adóval oldják meg, ennek ugyanis az árbevétel szolgáltatja az alapját, a befektetők pedig a nyereség megadóztatását tartják indokoltnak. Mint Némethy László, a munkabizottság vezetője, az Euro-Phoenix Kft. vezérigazgatója hangsúlyozta, a meglévő feltételek nem rosszak, de lehetnének jobbak is. Szerinte is javítani kellene az oktatást. A K+F terén viszonylag nagy arányú az állami kézben lévő elméleti kutatás, de ezt nem ültetik át a gyakorlatba. Bár vannak erre alkalmas szakemberek, nincsenek elegen. “Igen nehéz 200-300 ilyen embert összeszedni” – jegyzi meg Némethy László, hozzátéve, hogy az információtechnológia fejlődését is hasonló tényezők gátolják. Logisztikában nem használjuk ki kedvező földrajzi adottságainkat. Bécsből sokkal több várost lehet közvetlen repülőjárattal elérni, s gond van az út- és a vasúthálózattal is. Pedig Némethy éppen logisztikai területről hozott fel példát annak bizonyítására, hogy a régióközponttá válás nemcsak a fővárosnak, hanem az egész országnak hozna befektetéseket. Így Dunaújvárosból lehetne logisztikai központot csinálni, ott összefutó országutakkal, vasúttal, vízi úttal és Duna-híddal.

JÓNAK LÁTSZANI. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a beruházási döntéseket a multik a legmagasabb szinteken hozzák meg. El kell tehát érni, hogy az országunk iránt különösebben nem érdeklődő brit, kanadai vagy japán üzletembereknek is az eszükbe jusson valami jó Magyarországról. Sőt ne is egy, de legalább három pozitívum. Meg kellene tehát határozni a prioritásokat, ezek megvalósulásáért cselekedni s ezt minden erővel kommunikálni. Magyarország lehetne például az a hely, ahol a legképzettebb a munkaerő, ahol a legmagasabb színvonalú a high-tech infrastruktúra, s ahol a legkellemesebb élni. Persze más hármas is elképzelhető.