Se szeri, se száma a globalizációról megjelenő kiadványoknak. Ezért ha a könyvtárunk egy újabbal gyarapszik, az olvasó arra kíváncsi: talál-e a legfrissebben valami mást, eredetit, eltérőt az eddig ismertektől. Nos, Robert Went Globalizáció című, amúgy nem túl hosszú lére eresztett, világos szerkezetű és stílusú tanulmányának olvasása után azt válaszolhatjuk: igen is, meg nem is. Fenntartásaink abból fakadnak, hogy a holland közgazdász, aki – mint sok más szerző – nem fukarkodik a globalizáció kemény bírálatával, kevés új szemponttal egészíti ki a napjainkban már megszokott kritikát. Ámbár ez sem egészen igaz, mert a Neoliberális feladatok, radikális válaszok alcímet viselő könyv számos olyan megállapítást (is) tartalmaz, amelyeket a globalizáció közismert tudorai nem, vagy csak mellékesen, nem fontosságuknak megfelelően említenek meg.
Ezzel együtt, s ez üdvözlendő, Robert Went harcot hirdet a globalizációval kapcsolatos egyoldalú, főként leegyszerűsítő nézetek ellen. Közöttük megemlíti, hogy a politikusok népszerűtlen és hibásnak bizonyult döntéseikért a felelősséget (kis képzavarral) a mindinkább nemzetközivé váló gazdaság nyakába akarják varrni. Tetszetős, noha hamis vélekedés az is, ha a globalizációt a világon végigsöprő, feltartóztathatatlan és visszafordíthatatlan természeti jelenségnek tekintik. Ez a voltaképpen determinista felfogás azt is sugallja: nem tehetünk semmit, hogy elkerüljük az emberiséget fenyegető valós veszélyeket.
Szerzőnk határozottan fellép e lefegyverző nézetek ellen, s arra törekszik, hogy megdöntse a társadalom és gazdaság fejlődésének megváltoztathatatlanságába vetett hitet, s ezzel együtt “eloszlassa az uralkodó gazdasági doktrínákat övező mítoszokat”. E nemes és szép feladat végrehajtását azzal kezdi, hogy bemutatja a globalizáció részletes bűnlajstromát. Úgy véli: ahhoz, hogy elkerüljük a katasztrófákat, kríziseket, mindenekelőtt le kell számolni a globalizációhoz fűződő illúziókkal, s leginkább a neoliberális gazdasági dogmákkal, amelyek az önszabályozó piac, “a láthatatlan kéz” mindenhatóságát hirdetik. Erélyes kritikával illeti “a nemzetközivé válás mai neoliberális szószólóit”, valamint azokat, akik “a kevesebb állam, több piac” jelszavával akarnak kétes elméleteiknek híveket toborozni. Továbbá határozottan cáfolja azt az állítást, hogy a globalizációs folyamat az eltérő fejlettségű országok között valaminő gazdasági konvergenciát idéz elő.
Végeredményben tehát a holland közgazdász elutasítja a divatos, ideologikus retorikát, amely azt sugallja, hogy a globalizáció következtében előbb-utóbb minden megváltozik és jobb lesz. Különösen most, hogy “a technológiai áttörések egyesítették a világot és mindenkit rákényszerítettek a piac egyezményes rendjének tiszteletére”.
Nos, ha idáig elértünk, arra a nem túl rendkívüli következtetésre jutunk, hogy a Robert Went által felvázolt kép, úgy kegyetlen korunkról, mint a globalizációról, erősen vitatható, ám elgondolkoztató is. Vitatható, mert egy sor kijelentése nem árnyalt, hanem egyoldalú, kategorikus. Viszont elgondolkodtató, mert megállapításainak jó része megalapozott, jóllehet a bírált jelenségek közötti mélyebb összefüggések vizsgálatát többnyire mellőzi. Marad ezután a fő kérdés: ha szerzőnk, aki elmarasztalja “az uralkodó neoliberális közgazdasági elmélet prófétáit” és lassítani kívánja “a globalizáció felé tartó fejvesztett vágtát”, vajon tudott-e valamely épkézláb javaslatot megfogalmazni egy másfajta út választására? A rövid válasz: nem. Nem sokra megyünk ugyanis a pénzügyi piacok és spekulánsok korlátozására, a harmadik világ adósságainak eltörlésére vonatkozó bölcs javaslatokkal, meg az olyan tanácsokkal, amelyek egyezményekkel kívánják szavatolni az erőforrások igazságos újraelosztását, a tisztességes jövedelemhez, a munkahelyhez való jogot. Így azután sokat vár a nagy nemzetközi szervezetektől, jóllehet a súlyos ellentétekkel küszködő, s a határokon átívelő egyre terjedő terrorizmussal megbirkózni képtelen új és csúnya világunkban nem sok okunk van a derűlátásra.
Könyvünk mégsem hiábavaló olvasmány, noha bizonyosan nem fogja felrázni a felelős politikusok alvó lelkiismeretét, hogy ezt a cudar világot jobbá tegyék. Igaz, a többi jó szándékú írásmű sem.
