járulékos haszna, hogy világosan rámutatott néhány olyan kérdésre, amellyel a magyar társadalomnak és a nevében föllépő politikai elitnek a következő években nyíltan szembe kell néznie.#<# A KÁDÁR-RENDSZER MEGÍTÉLÉSE. A magyar társadalom számos tagja személyes élményei és történelmi tapasztalatai alapján jóval differenciáltabban látja az 1948 és 1990 között Magyarországon létező szocializmust, mint például a Terror Háza kiállítását összeállító, tudását a napi politikai érdek alá rendelő jobboldali értelmiség. Minden őszinte politikai igyekezet ellenére még 1956 megítélésében sincs társadalmi konszenzus. A Kádár-rendszer egészének, különösen pedig Kádár János személyének megítélése társadalmi csoportonként eltérő – a korszak iránti érdeklődés viszont óriási. Értelemszerűen az emberek zöme nem történelmi korszakokhoz viszonyul, hanem embertársaihoz: nincs tudomásunk arról, hogy a Kádár-rendszer politikusait, tisztségviselőit (akár titkosszolgálati munkatársait) kiközösítették volna. Ezzel talán kimondatlanul is elismerik az ember változáshoz való jogát…
Mindebből nem az következik, hogy a létező szocializmus éveit “rehabilitálni” kellene. Az viszont igen, hogy a társadalom lelki egyensúlya érdekében erről a korszakról többet kell beszélni. Ki kell beszélni magunkból és meg kell békélni önmagunkkal! A Medgyessy-ügy tehát jó apropó a közelmúlt értékelésére és a politikai közeljövő felvázolására is.
AZ ERŐVONALAK ÁTALAKULÁSA. Orbán Viktor talán történelmi léptékű eredménye, hogy visszaadta a konzervatív gondolkodású magyarok önbecsülését. Ez egyáltalán nem lebecsülhető tett: a társadalom lelki egyensúlyához nélkülözhetetlen volt a jobboldali gondolkodású emberek értékeinek, eszméinek megfogalmazása, önbizalmuk visszaszerzése. Orbán valódi alternatívát kínált a baloldallal szemben, s a konzervatívok e fölött érzett öröme emelte mára virtuális piedesztálra őt magát, a jobboldalt pedig a baloldallal egy küzdőtérbe. A jobboldalon most az a kérdés, hogy Orbán válik-e a “polgárok” vezérévé, avagy a polgárok körei vezetik őt vissza az alkotmányosság, a parlamentarizmus, a piacgazdaság és a politikai realizmus platformjára, melyet kormányzása alatt el-elhagyott.
A baloldal soha nem volt híján az önbizalomnak. Önbecsülését alapvetően a rendszerváltás békés levezényléséből merítette, s abból, hogy néhány kiemelkedő politikusa majd’ két évtizede pragmatikusan Magyarország nyugati orientációját segíti elő. Helytálló önkép azonban nem lehetséges önkritika nélkül. A jobboldalnak bőven adna erre okot négyéves kormányzásának kétes kimenetele – sajnos azonban a Medgyessy-ügy által felkínált ziccer most eltereli erről a figyelmüket.
A Magyar Szocialista Párt számára azonban szorító kényszerré vált a szembesülés: a párt lassan egy évtizede vajúdó szociáldemokratizálódásának nem csupán ideológiai, szervezeti feltételei vannak (ezeknek az MSZP egyébként javarészt meg is felel már), de személyi vonatkozásai is. Halaszthatatlan igény, hogy a pártvezetés élére azt az új generációt emeljék, amelynek lényegében már nincs kötődése a Kádár-rendszerhez (azzal nem kompromittálható), s amely tiszta múltjával és korszerű politikai képességeivel egyaránt felveszi a versenyt a Fidesz-kínálta alternatívával.
PRAGMATIZMUS A REFORMOKÉRT. A Medgyessy-ügy minden morális vonatkozása ellenére elsősorban arra világított rá, hogy a politika végső soron nyers hatalmi kérdés. Ezt szerencsére a kisebbik koalíciós partner időben felismerte, így akadályozva meg az ellenzék kormánybuktató kísérleteit.
Az a pragmatizmus, amellyel – némi lelkiismereti tusa után – a piciny liberális párt megmentette a kormánykoalíciót, világosan jelzi, hogy a szabad demokratáknál megtörtént a váltás: értik, hogy a demokratikus intézmények megerősítése, a piacgazdasági átalakulás folytatása fontosabb ügy, mint a tagadhatatlanul felmerülő erkölcsi dilemmák megválaszolása.
A Medgyessy-kormány programjában számos olyan nagy jelentőségű elem szerepel, amelyeket a rendszerváltó kormányok eddig elhanyagoltak, holott azok éppen a zsenge parlamenti demokrácia megerősödését és az izmosodó piacgazdaság társadalmi legitimációját segítenék. Paradox, hogy a szocialista-liberális kormányok az ország polgárosodásáért többet tettek, mint a magát “polgárinak” tételező jobboldali kormányzatok.
De a történelem tele van paradoxonokkal. Ezek számát fogja szaporítani az az egykori állampárti kémelhárító tiszt is, akinek kormánya Magyarországot be fogja vinni az Európai Unióba. Mindenki maga döntse el, hogy ez utóbbi mondatnak melyik fele fontosabb – történelmi léptékben, persze…
