A magyar miniszterelnök egy különgépen az Egyesült Államokba utazott, hogy átvegye egy bostoni egyetem díszdoktori oklevelét. Ám szándéka ellenére nem találkozhat Bush elnökkel. Ennyi. De miért?
A választások előtti időszak még a legszilárdabb demokráciákban sem a józan ész diadalmenete. Még kevésbé az a mi kis régiónkban. Nálunk az illúziókra és téves önértékelésre épített politika balfogásaira a világ hatalmi központjaiból ilyenkor érkezik egy jeges zuhany. Mintegy emlékeztetőül arra, hogy mi és szomszédaink – még a régió stratégiailag igen fontos egyetlen kis-középhatalma, Lengyelország is – tárgyai és nem meghatározó cselekvésre képes alanyai a világpolitikának. Az igazi főszereplők (Amerika és az Európai Unió) voltaképpen egyetlen dolgot igényelnek a régió országaitól. Stabilitást és nyugalmat.
Magyarország gazdasági, politikai és társadalmi teljesítménye nyomán a lengyelekkel és csehekkel együtt az első menetben lett NATO-tag, majd az EU-csatlakozásra törekvő jelöltek sorában “eminens tanulóvá” vált. Így minden lehetőségünk megvolt arra, hogy a reálpolitika és a stabilitás támaszpontja legyünk a régióban. Ebben a helyzetben kidolgozhattunk volna egy józan önértékelésre épített módszert. Fokozatosan oldhattuk volna azokat a történelmi feszültségeket, amelyek az igazságtalan trianoni diktátum eredményeképpen valamennyi szomszédunkkal immár nyolcvan éve szembefordítottak bennünket.
ÉRDEKSZÖVETSÉG. Nyolcvan éve. Ez négyszer olyan hosszú időszak, mint a 48-as szabadságharctól a kiegyezésig és egy emberöltővel hosszabb, mint a kiegyezéstől Trianonig. Ez a nyolcvan év óhatatlanul szövetségessé tette mindazokat az országokat, amelyek Trianon haszonélvezői voltak. Méghozzá tekintet nélkül arra, hogy mennyire eltérő szerepet játszottak a második világháborúban (Románia és Jugoszlávia) vagy a szovjet összeomlás után belső határvonalak mentén szétváltak (Csehszlovákia és Jugoszlávia.).
Ez egyben azt jelentette, hogy a trianoni határokon kívül rekedt magyarság kisebbségi jogainak mind teljesebb érvényesítését csak kemény, de racionális (és kétoldalú!) alku során lehet tartósan kiharcolni. Minden olyan tárgyalási technika, amely egy időben és azonos igényekkel fordul a szomszédokhoz, és ráadásul az ő olvasatukban legalábbis félreérthető retorikát és szimbólumrendszert használ – ujjászervezi a kisantantot. Ezt a retorikát (“a nemzet egyesítése a határokon túl”) és jelképrendszert (a “szent korona országainak” szimbóluma a magyarigazolványon) alkalmazza a státustörvény.
LOGIKUS FEJLEMÉNYEK. Az eredmény ismert. Kínos hátrálással elért kiegyezés Bukaresttel. Röviddel később Pozsony szenvedélyes és indulatos elutasító fordulata, majd az ukránok hirtelen jelentkezése egy, a bukarestihez hasonlító tárgyalási igénnyel.
Minden bizonyíték nélkül: elképzelhető, hogy volt taktikai háttéregyeztetés az azonos érdekű három szövetséges között. Annál is inkább, mert NATO-érdekek is szerepelnek a stratégiai egyenletben. Novemberben a prágai csúcson Szlovákiát felveszik a szövetségbe. Ezt csak egyetlen fordulat akadályozhatja meg: ha a státustörvény által kiváltott hisztéria hullámai a szeptemberi választásokon újra hatalomra segítik Meciar ultrasoviniszta pártját. Ez a veszély löki a szlovák kormányt a radikális elutasítás irányába. Előremenekülési taktikája logikailag elfogadható a NATO számára. Hiszen a további keleti kiterjesztés és azon belül Szlovákia felvétele része a szövetség stratégiájának, a státustörvény pedig (nagyon finoman szólva) nem.
Ügyesen, a megszokott mértéktartással és kerülve minden arroganciát, kormányunknak sikerült kidolgoznia egy olyan módszert, amely mozgósítja az érintett szomszédok most még ellenzékben lévő legvadabb soviniszta erőit. Sérti a – határainkon belül és kívül élő – magyarság érdekeit. És zavarja annak a katonai szövetségnek a bővítési terveit, amelynek tagjai vagyunk. Nem kis teljesítmény.
Ami a hideg zuhanyt illeti: sokan találgatták, hogy Bush elnök most miért nem volt hajlandó találkozni Orbán Viktorral. Az egyik lehetséges magyarázat fentebb olvasható. Hitelességének egyik bizonyítéka lehet, hogy Iliescu román elnök a minap a Fehér Ház vendége volt.
