Meglehetősen kevéssé bíznak saját biztonsági rendszereikben az olasz kereskedők. A nagy áruházláncok a múlt év végén egyöntetűen bejelentették, hogy az utolsó percig, azaz december 27-ig egyetlen euróbankjegyet vagy -érmét sem hajlandóak átvenni a központi banktól. Veszedelmesen nagynak tartják ugyanis annak a bírságnak az összegét, amelyet a hatóságok kiszabhatnak rájuk, ha a forgalomba kerülésükig nem megfelelően őrzik a gondjaikra bízott eurókészleteket. Amennyiben bárhol lopás történt volna, incidensenként 25 ezer eurót vasaltak volna be az érintett áruházon, továbbá még 3-3 ezret minden egyes eltűnt bankjegy után. Mindezek nyomán sokan attól tartottak, hogy az utolsó napokbeli nagy rohanásban annál komolyabbak lesznek a fennakadások, netán éppen akkor kel lába néhány pénzeszsáknak.
HALOGATÓK. Euróügyben már-már hagyomány, hogy Olaszország mindent az utolsó pillanatra hagy. Sokáig az sem volt biztos, hogy az ország – a világ hatodik legjelentősebb gazdasága – egyáltalán képes lesz időben kvalifikálni magát a valutaövezet alapító tagjai közé. Egy bravúros hajrával ez végül sikerült, de korántsem kompromisszumoktól mentesen. Rómának még ma, az euró bevezetése után is bőven akad tennivalója annak érdekében, hogy teljesítse a maastrichti konvergencia kritériumokat. Az elmúlt öt év balközép kormányai a közkiadások drasztikus átszervezésével elérték, hogy az állami büdzsé hiánya az EMU-tagsághoz megkövetelt 3 százalék alá kerüljön. Ennél elbizonytalanítóbb azonban az államadósság helyzete. A Prodi-, DAlema-, majd Amato-kormány a korábbi 120 százalékról a GDP 110 százalékára szorította ugyan le az államadósság szintjét – és úgy adták azt át a tavaly májusi választások nyomán hatalomra kerülő Berlusconi-kabinetnek -, csakhogy a maastrichti dokumentumban szereplő 60 százalékos “álomhatártól” ez még mindig fényévnyi távolságra van. Olaszország korábban megígérte a tizenötöknek, hogy 2003-ra eléri a 100 százalékot, Brüsszelben azonban egyre többen számítanak arra, hogy Róma előbb-utóbb fölveti: szeretné újratárgyalni ezt az elkötelezettségét.
Az olasz választási eredmények nyomán Európa-szerte felbolydult kedélyek mindenesetre kezdenek lecsillapodni. A kisebb csetepatéktól – például az egységes európai letartóztatási parancs intézményének elfogadása körüli olasz huzakodástól – eltekintve Silvio Berlusconi egyelőre stabilan és Brüsszel számára elfogadható módon kormányozza az országot. Mi több, egyre szaporodnak azok a jelek, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a médiamágnás miniszterelnök folytatja azokat a reformokat, amelyeket a baloldali kormányok elkezdtek. Még a múlt nyáron ismertette például ötéves gazdaságélénkítő programját, amelynek hallatán Antonio Fazio, az olasz jegybank kormányzója úgy nyilatkozott: ha az ország tartja magát a dokumentumban foglaltakhoz, akkor 2002-ben 3 százalékos lehet a gazdasági növekedés és 2003-ra kiegyensúlyozottá válhat a költségvetés.
Üzleti birodalma, a Fininvest nyolcvanas és kilencvenes évekbeli homályos ügyletei miatt Berlusconi ellen mindmáig több korrupciós vád is életben van, a választók ennek ellenére 2001-ben a törvényhozás mindkét házában stabil többséget szavaztak meg az általa vezetett jobbközép koalíciónak. Ez kellően erős felhatalmazás ahhoz, hogy a kormányfő hozzá is lásson az elengedhetetlen változtatásokhoz. Az olasz ipar versenyképessége látványosan csökken, s hiába erősödött a gazdaság még 2000-ben is 2,9 százalékkal, a növekedés így is ötödik éve a leglassabb volt az euróövezetben. A tempó a múlt esztendőben tovább lassult. A növekedésösztönző – mindenekelőtt adócsökkentési – lépéseknek azonban előfeltétele, hogy a kormányzat mielőbb számottevően lefaragja a nyugdíjrendszer költségeit, illetve a parlamenttel elfogadtasson egy, az eddiginél jóval engedékenyebb foglalkoztatási törvényt. Róma jelenleg az EU-átlag kétszeresét költi el a nyugdíjak kifizetésére – s ez nem csupán az adóterhek mérséklését nem teszi lehetővé, de a fiataloknak és a munkanélkülieknek címzett programok elől is elszívja a pénzt. Ami pedig a munkavállalók érdekeit védő jogszabályokat illeti, azok olyan “hatékonyak”, hogy sokak szerint az Olaszországban befektetni szándékozó külföldi tőke legjavát is elriasztják. Sőt, a foglalkoztatási törvény a magyarázat arra is, hogy az unión belül Itáliában a legkiterjedtebb a szürkegazdaság: hivatalos becslések szerint ez a szektor állítja elő az olasz GDP 25 százalékát.
TÁMOGATVA. Tény, hogy a jobbközép kormány hatalomra kerülésekor a szakszervezetek hangja nyomban fölerősödött, azzal fenyegetve, hogy egyik napról a másikra semmivé lesz a baloldali kabinet által élvezett munkaerő-piaci béke. Igaz, a szakszervezetek hajdani legendás ereje már a múlté, sőt Antonio DAmatónak, az olasz gyáriparos szövetség, a Confindustria újdonsült elnökének személyében Berlusconi tetterős támogatóra is talált, a reformok elindítását és végigvitelét azonban aligha segítené, ha a munkaerőpiacon kiéleződne a feszültség.
Rövid életű 1994-es miniszterelnöksége után Silvio Berlusconi alighanem most érezhet rá igazán, hogy a kormányzás nem egyenlő egy vállalatbirodalom irányításával. Ám amennyiben megtalálja a kellő egyensúlyt, s rászánja magát az elengedhetetlen reformlépésekre, második mandátuma akár sikertörténetnek is bizonyulhat.
