Amikor az Európai Unió tagjai 1999-ben eldöntötték, hogy mely országok kvalifikálták magukat az eurózónába, a közösség intézményeinek otthont adó Belgium esetében kegyesen elsiklottak egy komoly hiányosság fölött. Az unió talán legföderálisabb érzelmű tagországa ugyancsak hadilábon állt annak a még a Maastrichti Szerződésben lefektetett kritériumnak a teljesítésével, amely a tagországok GDP-jének maximum 60 százalékánál húzta meg az államkincstár adósságának még tolerálható szintjét. Belgium neve mellett ehhez képest 120 százalékos ráta éktelenkedett. Az ország szerencséjére minden más paraméter – államháztartási hiány, infláció mértéke, hosszú távú kamatok szintje – tekintetében a legjobban teljesítő tagállamok közé tartozott, ráadásul egy nagy tagállam, Olaszország is mellette ült az “államadósok szégyenpadján”.
Belgiumban persze egyáltalán nem új jelenség az állam eladósodása, a föderális rendszer működtetése rengeteg pénzbe kerül. Elég csak arra gondolni, hogy a Magyarországhoz képest majdnem kétharmaddal kisebb területű, bár valamivel több lakosú országnak hat kormányt és ugyanennyi parlamentet kell fenntartania. “Ez a belső béke ára” – emlegetik gyakran egy olyan országban, amely az eltérő kultúrával rendelkező etnikai közösségek békés együttélésének egyedi, bár kétségkívül költséges modelljévé vált Európában.
ADÓKERÜLŐK. A belgák nem csak az időt és pénzt nem kímélő konszenzuskeresésről ismertek, hanem arról is, hogy notórius adómegkerülők, ami persze nem kedvez az államháztartás bevételeinek. Ebben részben a polgárokra túlzott terheket rakó belga adórendszer a ludas, no meg a déli szomszéd Luxemburg által kínált adóparadicsom, aminek sok belga adófizető nem tud ellenállni. Így Belgiumban egy időben több luxemburgi rendszámú személyautót lehetett látni, mint magában a nagyhercegségben.
Az euró és a tartópillérének tekintett stabilitási és növekedési paktum Belgiumra is nagyobb fegyelmet kényszerít, amelynek már láthatóak az első eredményei. A 2000. év végén aktualizált belga stabilitási program tanúsága szerint 5,5 százalékponttal, a GDP 110,3 százalékára sikerült visszaszorítani az államadósságot (az akkori helyzet alapján 2005-re a GDP 88 százalékára ígérték levinni a hiányt). Még jobban kihúzhatják magukat a belgák, ha a makrogazdasági stabilitás másik fontos mércéjét, a központi büdzsék hiányának nagyságát kérik számon tőlük. Az államháztartás hiánya 1999-ben a bruttó hazai termék 0,6 százaléka volt, 2000-re viszont nagyjából egyensúlyba került a költségvetés. Ezzel Belgium már jó előre megfelelt a stabilitási paktum elvárásainak, amelyek előírták, hogy a tagállamoknak legkésőbb 2004-re legalább egyensúlyba kell hozniuk államháztartásukat.
