Londoni szállodasilónkban sillabizálva, miként lehetne a hazulról hozott állítható feszültségű hajszárítót és villanyborotvát itt is használni#<#, tehát valahogy a konnektor nyílásaiba bejutni (nem erotikus művelet), végül felcsalogattam a gondnoknőt, aki adapterekkel fölszerelve érkezett. Amikor még telefonon tárgyaltunk és azt kérdezte, netán adapterre van szükségem, én doktort értettem, és mondtam, ma még nem kell doktor, legfeljebb holnap. Ezen aztán jót mulattunk, megvolt a hangulat. Mindeközben arra gondoltam, hogy míg mi itthon majd megfeszülünk, hogy EU-konformok legyünk, vajon nem kellene-é az EU-belieknek is alkalmazkodniok saját normáikhoző
Londonban fel kellett frissítenem a régi, 1964-es élményeket, tehát nyomás a National Gallerybe és a Tate-be. Nagy szerencsénk volt, mert a varázslatos, fényektől ittasult, korát megelőző Turner nagy becsben van most, divatos, mindkét múzeumban rengeteg kép látható tőle. Meg impresszionista utódaitól. Ez nekem körülbelül elég is volt, csak éppen más termekben még kicsit felfrissítettem változatlan idegenkedésemet Rubenstől. (Egyúttal felfedezvén, hogy Rubens befejezetlen képei viszont nagyon tetszenek! Miért kellett a többit annyira befejeznieő)
Múzeummérgezés után irány a Liberty, az előkelő ősáruház, minden áruházak ükanyja, gyönyörű faszerkezetével, ódon szépségű belső tereivel, ómódian modern kínálatával. Liberty nélkül London nem volna London. (Párom még nem járt Albionban, ő másnap a Harrodsba is elzarándokolt: elegantia elegantiarum. Én ezt kihagytam.) Aztán a Sohóban csatangoltunk, hamisítatlan szigetországi esőben ázva. Persze a szállóban hagytuk ernyőinket, de minden sarkon lehet olcsó ernyőt kapni. Háború utáni angol filmfeeling, Waterloo Bridge és társai. Csatakosan csatangoltunk a fekete-fehér felvételeken, bebámultunk minden pub mélyére, s amikor átitatódtunk londoni esővel meg hangulattal, és be akartunk ülni valahová egy késő-délutáni ebédre, csak úgy találomra benyitva egy rokonszenves lokalitásba – kiderült, hogy lengyel étterem, és Revolution a neve. Jellemző, mondtuk röhögve, ezért kár volt Londonba jönni. De nem volt kár, mert a hangulata remek ennek a helynek, lengyelesen – tehát igényesen – modern, ellentétben a hazai vagy csehszlovák szocmodernnel. Tele túlnyomórészt minden rendű-rangú-színezetű fiatallal, édesek és szépek a pincérlányok, az egyik lengyel, a másik horvát (azonnal kiszúrták, hogy magyarok vagyunk), nem zavart a zene, pedig egyáltalán nem volt öregesen halk, végezetül pompás konyhát találtunk. Angliában nincs könnyű élete a leveskedvelőknek (mint én vagyok), de itt olyan pikáns zelleres-paradicsomos krémlevest ettem forrón, meleg kenyérrel és vajjal, hogy nem fogom elfelejteni. (Előtte egy orosz vodka az ijedtségre, hogy bőrig áztunk.) A tengeri halhoz szimpatikusan vékonyra vágott, tehát ropogós sültkrumplit hoztak, csodás mártogató mártással. Hozzá egy pohár száraz fehérbor, körülöttünk egy felszabadult, boldogabb jövőre készülő fiatal, sokszínű emberiség, és mindez a pesti Kadocsa Gábor szivarklubjának legutóbbi Központi Bizottsági ülésén beszerzett remek szivar illatos füstjébe burkolva – mi kell mégő Semmi. Ennyi.
