Minden valószínűség szerint villámgyorsan és elegánsan fogják rendezni a biztosítók az amerikaiakat érintő életbiztosítási károkat, mivel sem erkölcsileg, sem jogilag nem tehetnek mást. Az elhunyt amerikai állampolgárok biztosítási összegeit a lehető leggyorsabban, s a kegyelet követelményeinek szigorúan megfelelve fogják átadni a jogosult hátramaradottaknak, illetve megfelelő – például ügyvédi, avagy gyámügyi – letéteket hoznak létre. Az amerikai biztosítókkal szerződött külföldi állampolgárok után is különösebb gondolkodás nélkül ki fogják fizetni a kedvezményezett részére járó összeget, függetlenül attól, hogy az illető korábban az Egyesült Államokban, vagy másutt élt.
NEM FOGNAK KICSINYESKEDNI. Az amerikaiak számára alapvetően fontos egészségügyi biztosításoknál az amerikai biztosítóval szerződött biztosítottak számára szerződési feltételek egyértelműen és tételesen tisztázzák, hogy mi mindenre lesz jogosultsága. S most nehezen képzelhető el egy amerikaival “kicsinyeskedő” biztosító. Az adott lélektani helyzetben egy életre tönkreteheti magát és a cégét az a menedzser, akire emiatt “rászállnak” az elégedetlen fogyasztóvédők, az őket támogató sajtó, és az ott erősen a helyi politikai vezetőtől függő állami biztosításfelügyeletek. Az Egyesült Államokban, például a World Trade Centerben dolgozó, vagy az amerikai belföldi járatok lezuhanásakor megsérült, vagy rokkanttá váló, ám nem amerikai biztosítóval szerződött külföldi áldozatoknál azonban már más a helyzet. Itt a biztosítójuk már érdekelt lehet abban, hogy a beteget minél hamarább hazaszállíttassa az általában magas színvonalú, ám közismerten drága amerikai egészségügyi intézményekből. Az amerikai áldozatoknál azonban várhatóan tömeges lesz majd az úgynevezett nem vagyoni – lelki, esztétikai – károk számszerűsítése kapcsán adódó pereskedés.
A nem amerikai állampolgároknál azonban még nagyobb viták várhatók. Mind az amerikai, mind a nem amerikai biztosítók megpróbálkozhatnak majd azzal, hogy a kártérítések összegét nem az amerikai bér- és szolgáltatási színvonal alapján, hanem – minél nagyobb mértékben – a biztosított hazájának alacsonyabb árszintjén próbálják meghatározni, mondván: csak 2 éve dolgozott a WTC-ben, s csupán további 2 évre volt szerződése…
A vagyonbiztosítási károk rendezésének is elvileg komolyabb probléma nélkül kellene lezajlania, ám lehet, hogy óriási jogviták előtt állunk. A WTC épületére ugyan a legfrissebb hírek szerint olyan – politikai kockázatokkal nem foglalkozó biztosító által csak viszonylag ritkán vállalt – biztosításokat kötöttek, amelyek a terrortámadás következtében keletkezett károkra is kiterjedtek. Lehet, hogy volt ráció abban az első pillanatban szinte értehetetlen meggondolásban, amely szerint a két torony közül csak az egyiket biztosították, mondván: “egyszerre úgysem omlik le mindkettő…”. Ez a minimális műszaki és geológiai ismeretekkel is nehezen érthető tudatos “alulbiztosítás” persze lehet, hogy ravasz csel szándékát rejtette. Ha ugyanis sikerül bebizonyítani, hogy a két torony nem egyszerre, hanem egymás után dőlt le, azaz az egyik ledőlése okozta a másik összeomlását is, akkor meg lehet próbálkozni az “először leomlott torony” felelősségbiztosítására terhelni a “második torony ledőltét” is. Így pedig “fél-biztosítással” lehetne kifizettetni a teljes kárt.
A lezuhant gépek és az ikertorony által okozott károkat pedig az azokra biztosan megkötött felelősségbiztosítások alapján fogják megtéríteni a károsult házak, gépkocsik, üzletek tulajdonosai számára. Ám ha a “tornyoknak” csak a fele volt biztosítva, akkor bizony az áldozatok csupán az egyik felét kapják meg a biztosítótól – a másik részért tömegesen kell majd perelniük a WTC döbbenetesen felelőtlen tulajdonosait.
Az így adódó botrányhoz képest már csak másodrendű, hogy az elpusztult vagyontárgyak esetén az értékmegítélés során kezdetben tömegesen lesznek véleménykülönbségek az áldozatok és a kárfelmérők között. Az első újságcikkek után azonban most kivételesen a biztosítók vezetésének legfelsőbb szintje valószínűleg villámgyorsan a kárrendezőkig végigfutó, s a “viszonylagos nagyvonalúságot” előíró utasítással akar majd kikerülni a figyelem középpontjából.
A Pentagon épületére, s az ott dolgozó katonákra és civilekre vonatkozó biztosításokat természetszerűen nem ismerhetjük, csak az amerikai tisztviselőkre vonatkozó általános szabályokból, illetve a szokásos gyakorlatból indulhatunk ki. Az állami és a magánbiztosításból szőtt biztonsági hálója fölött légtornászó átlag amerikai áldozatul esése esetén ugyanis előre látható a tömeges egyeztetési kényszer. A halálos áldozatokra, a betegeskedő, esetleg megrokkanó dolgozókra, a parkoló gépkocsikra, a személyes ingóságokra és hasonlókra vonatkozó, s több szerződés által adódó “többszörös védelem” miatt ugyanis az amerikai joggyakorlat alapján az állami és a biztosítói képviselőknek egymással is meg kell állapodniuk a kártérítések egymás közötti megosztásának elveiben és mértékében.
KI MENNYIRE FELELŐS? A kormányzat és a biztosítók mindenfajta katasztrófa idején való – s Amerikában körülbelül 15-20 éve, az emlékezetesen súlyos kaliforniai földrengés óta közismert és elfogadott – egymásra utaltságát erősíthetik a kínos felelősségi kérdésekre adódó válaszok. Ha ugyanis az elkövetkező időszak előre láthatóan brutálisan kegyetlen szenátusi, sajtóbeli, biztosítói vizsgálatai bizonyítékokat szolgáltatnak egyes kormányzati szervek – például a CIA, az FBI, a rendészet, a légiirányítók – mulasztására, vagy akár csak a súlyos gondatlanságára, akkor nagyon erős anyagi érdekeltség támadhat arra, hogy egy vagy több biztosító beperelje a kormányzatot. A károsultaknak fizető biztosító ugyanis jogilag s erkölcsileg is köteles fellépni a kár okozásában (valamilyen mértékben) felelőssé tehető minden személy, illetve intézmény ellen.
A terrortámadás következményeként persze most közvetlenül is vizsgázni fog az amerikai biztosításfelügyeleti rendszer. A leginkább érintett területek – New York, a Washington D.C. és Massachusetts államok – felügyeleteit a szakmában világszerte a legkeményebb és a legmagasabb színvonalú intézmények között tartják nyilván. Emiatt nehezen képzelhető el, hogy elnézték volna, hogy az érintett biztosítók között legyen olyan, amely nem rendelkezik a bevállalt óriási kockázatoknak megfelelő, komoly viszontbiztosítási védelemmel. Ha az ottani felügyeletek előírásszerűen működtek, akkor a gyakorlatban ez azt is jelentheti, hogy a károknak akár 90-95 százalékát is megtéríthetnék az amerikai biztosítóknak a viszontbiztosítók.
Az érintett “elsődleges” amerikai biztosítók akár 5-10 százalékos “saját megtartása” is persze óriási összeget feltételez a már most 40-50 milliárd dollárra (!) becsült teljes számlából. De ki tudja azt ma megmondani, hogy a WTC “féltorony-biztosítása” utáni évekig tartó jogviták esetén mekkora lesz a biztosítókat, s így értelemszerűen a viszontbiztosítókat is terhelő végösszeg?
Az viszont bizonyos, hogy még az esetleges “félpénz-fizetési” kötelezettség esetén is jó néhány biztosító idei nyereségterve is összeomlott szeptember 11-én. Elképzelhetetlen azonban, hogy akár ezen nagyvállalatok tulajdonosai, akár az állami felügyeletek – s az azok vezetőit kinevező kormányzók -, akár pedig az amerikai biztosításügy presztízsének védelmében anyagilag is érdekelt többi biztosító eltűrné, hogy most bármilyen biztosítóintézet fizetésképtelenséget jelentsen. Ha mégis lenne – például egyes bahamai viszontbiztosítók nemfizetése miatt – nehéz pénzügyi helyzetbe kerülő biztosítóintézet, akkor első lépésként azonnal kirúgják az ottani állami felügyeletük egész vezetőgárdáját. S ha a pénzügyi hiány, s az ebből adódó esetleges botrány eléri a közérdeklődés szintjét, akkor – hasonlóan a bajba jutott nagy amerikai bankokhoz – itt is a zsebébe fog nyúlni a központi kormányzat.
Az “állami besegítés” azonban Amerikában is drága. A szövetségi biztosításfelügyelet, az NAIC ugyanis ki fogja használni a (remélhetőleg) soha vissza nem térő alkalmat, hogy az államonkénti felügyeletek jogosítványait megkurtítsa, a sajátját pedig megnövelje, mondván: “lám, ők képtelenek rendet tartani a saját portájukon…”
A világ biztosításügye mindenesetre képes arra, hogy megfeleljen ennek a soha nem látott kihívásnak. Ez az iparág az ezredfordulón ugyanis már mintegy 1000 milliárd dollárra tehető vagyont, s körülbelül 3000 milliárd dollárra értékelhető-becsülhető emberi tőkét biztosít. Ezen kockázatvállalásnál általában a vagyonbiztosításoknak csak a 14-15 százaléka, míg a személybiztosításoknak alig a 1,5-2,0 százaléka mögött van csupán másodlagos, viszontbiztosítási védelem. A szigorú amerikai biztosítási gyakorlat és a szigorú felügyeletek miatt azonban az feltételezhető, hogy e nagy objektumok mögött az átlagosnál sokkal nagyobb mértékben volt viszontbiztosítás.
Így a különösen kedvező – mert igen alacsony kárhányadú és 16 százalékos díjemelést hozó – 2000. év után a 2001. év a világ igen koncentrált viszontbiztosítói köre számára “fekete évként” kerül majd be a gazdaságtörténeti szakkönyvekbe. S a konkrét szerződések ismerete nélkül – a nagy számok törvénye alapján – joggal feltételezhetjük: a viszontbiztosítási világpiac közel 30 százalékát kézben tartó 4 legnagyobb társaságot különösen súlyosan érinthetik e károk.
Ezek a cégek pedig elég jelentősnek látszanak ahhoz, hogy a 2002. évre vonatko- zó szerződéseknél a viszontbiztosítási díjak 15-20 százalékos átlagos, s azon belül, az egyes érintett kockázati csoportonként, rendkívül differenciált emelésére vonatkozó igényüket – az érvényes versenyszabályoknak megfelelően, természetesen külön-külön – érvényesítsék. Ez pedig várhatóan önmagában is az ügyfeleknek felszámított biztosítási díjszint átlagosan 1,0-1,5 százalékos, a vagyon- és az egészségbiztosításoknál pedig akár az 4-5 százalékos emelésére irányuló törekvéseket erősítheti fel világszerte.
A viszontbiztosítási piac tragédia utáni teljesítésének azonban vannak még egyéb olyan nyitott kérdései is, amelyek hatást gyakorolhatnak az egész pénzügyi világ fejlődésére. Az egyik korszaklezáró, avagy -alkotó kérdés a világ viszontbiztosítási kapacitásainak már több mint az 5 százalékát elhódító bahamai offshore viszontbiztosítási piac mostani – szó szerinti – érettségi vizsgája. Ha ugyanis ezekről az adóparadicsomokban bejegyzett és külön az amerikai, illetve katasztrófa-biztosítási igények teljesítésére szakosodott intézetekről kiderül, hogy a bajban nem tudnak fizetni, akkor az ilyen, alig szabályozott piacoknak – a G7 államok vezetői által már úgy is évek óta követelt – felszámolására irányuló erőfeszítések megsokszorozódnak. Ám ha az amerikai kockázatok átvétele miatt különösen érintett bahamai viszontbiztosítók most sikeresen helyt tudnak állni, akkor bizony nehezen lehet majd érvelni az offshore piacok bezárása mellett. Így pedig még komolyabb kihívást támasztanak majd a szigorú szabályozású, azaz versenyhátrányban lévő országokban bejelentett “hagyományos” biztosítókkal, bankokkal, befektetési és kockázatitőke-társaságokkal szemben. A magyar biztosítóknak és biztosítottaknak egyelőre semmi okuk sincs a pánikra, s most még a nyugtalankodás is csak a túlzott előre gondolkodásból fakadhat. A magyar biztosítók viszontbiztosítási aktivitása ugyanis egyelőre egészen minimális. Így a cégeinket az amerikai tragédiával közvetlenül összekapcsoló viszontbiztosítási kötelezettségek várhatóan elenyésző összegűek lesznek.
SZIGORÚAN. A magyar biztosítók túlnyomó többségénél – a piac 97 százalékát birtokló 24 részvénytársaság közül 22 esetében – a tulajdonosok nagyrészt éppen az említett, s erősen érintett nagy viszontbiztosítói körből kerültek ki. Sajnálatos, de várható: az amerikai tragédia miatt a magyar biztosítók külföldi tulajdonosait megtestesítő pénzügyi holdingok a komoly viszontbiztosítási veszteségeket elszenvedők között lesznek. Ebben az esetben pedig a magyarországi érdekeltségeik vezetésétől is a különösen profitcentrikus és költségérzékeny tevékenységet írnak majd elő munkaköri kötelezettségként.
S a tulajdonosok oldaláról felsejlő kényszer össze fog kapcsolódni a viszontbiztosítók világszerte érvényesülő általános díjemelési igényeivel és a szigorúbb biztonsági előírások megkövetelésére irányuló nyomásával, ami akár 1-2 százalékponttal is meglökheti a világgazdaság inflációs rátáját. A visszaeső – sőt, a mostani tőzsdei folyamatok hatására esetleg válságossá váló – életbiztosítási, illetve a lényegében stagnáló vagyonbiztosítási részpiacok mellett így Magyarországon nem is annyira a 2001., hanem inkább a 2002. év lesz majd nehéz a biztosítottak és a biztosítókban dolgozók számára egyaránt.
A biztosításügy világszerte – és ezen belül értelemszerűen Magyarországon is – komoly, minden eddiginél komolyabb kihívással került szembe. A vázolt mechanizmusokból és mértékekből azonban következik, hogy a rendszer egésze számára ez a “kilengés” kezelhető lesz. 2001. és 2002. persze nem lesz jó éve a világ biztosítóinak – de a biztosítási világpiac beépített “kiegyenlítő mechanizmusai” már 2001. szeptember 12-én automatikusan beindultak. Így egy-két évi “hullámzás” után ezen tragédia professzionális kezelése is csak erősíteni fogja a most érintett magánbiztosítók helyzetét. Ezért csak azt javasolhatom: az adja el most a biztosítói részvényét, aki nem akar egy-két év múlva biztosan gazdagabb lenni…
