Illúziók ostorozójának nevezi magát Ankerl Géza, akinek Nyugat van, Kelet nincs című esszégyűjteményével ismét gyarapodott a korunk problémáiról szóló hazai szakirodalom#<#. A szokványostól eltérő fejtegetésekben bővelkedő írások megértését és megítélését segíti a szerző életútjának legalább vázlatos ismerete. Eszerint Sopron szülöttje műegyetemi diplomájának megszerzése után a szabad világot választotta és gazdaságszociológiát, szociálökológiát, kommunikációelméletet tanult és tanított jó néhány egyetemen. Élt Kanadában, az Egyesült Államokban, Svájcban, nemzetközi szervezetek szakértőjeként számos messzi országban járt és dolgozott.
Marad tehát a kérdés: mi is foglalkoztatja legelsősorban a magyarságát büszkén vállaló, sokféle diszciplínában járatos, különösen művelt és jól tájékozott társadalomtudóst? A válasz – a tévedést is kockáztatva – az lehet: Európa és a Nyugat helye a világban és Magyarország helye Európában. Talán ezért is írja címadó esszéjében: a “kelet-nyugat fogalompár dialektikus egysége üres formula és teljességgel hibás a nyugati civilizáció manapság divatos felsőbbrendűségének hangsúlyozása. Már csak azért is, mert a nyugati civilizáció, ha jelenleg a legbefolyásosabb is, mindazonáltal csak egy a korunkban élő számos civilizáció közül”. Ha pedig így van – és ez nem is kétséges -, a Kelet és a Nyugat szembeállítása már csak azért is elhibázott, mert “a Nyugat kieszelte keleti civilizáció helyett számos egymástól eltérő, önálló civilizáció – például kínai, hindusztáni, arab-muzulmán – létezik. Következésképpen “az emberiségnek az északatlanti civilizáció határain túl élő óriási többsége másként látja a világot”. E gondolatok logikájának szellemében Ankerl Géza mélységesen helytelennek véli Európa “kettéválasztását” Nyugat- és Kelet-Európára, valamint Kelet-Európának Nyugat-Európához viszonyított “lekicsinylő, hiányoló, fosztóképzős” lebecsülését. Az európaiság mibenlétének ilyen értelmű boncolgatásából azután arra a megállapításra jut: nem követelheti a magát Európai Uniónak nevező államcsoport, hogy meghatározza, mely ország, milyen kritériumok szerint lesz európai. Érdekes és sokak számára rokonszenves nézet, amit ha jól értelmezünk, arra utal, hogy az uniónak kutya kötelessége (volna) hazánkat – és persze szomszédainkat is – felvenni e tisztes társaságba. Egyébiránt Magyarország amúgy is földrészünk közepe, s nincs rá indok, hogy “vizsgázzon európaiságból”. Amúgy nem “egy ördögi terv, hanem egy mélyenülő előítéletes Kelet-kép” tartja távol országunkat az Európa-klub tagjaitól. Hát tudja az ördög – tegyük hozzá.
A globalizációhoz fűződő illúzióknak is erélyes kritikusa könyvünk tekintélyes szerzője. Joggal hangsúlyozza, hogy a globalizáció egyfelől “technikatörténeti tény”, mármint a kommunikációs hálózatot, a távközlést, a közlekedést illetően, másfelől pedig “sajátos érdekeket szolgáló ideológia”. Ez a divatos világkép, tudniillik a globalizmus, azt a hitet terjeszti, hogy “az ország- és kultúrhatárok semmibevétele révén terjeszkedő világkereskedelem korlátlan növelése megváltja az egész emberiséget világméretű nyomorától”. E nyilvánvalóan hamis nézet miatt éppen “a globalizáló gazdaság ésszerűtlenségeit és visszásságait kellene felismernünk és leküzdenünk”. Hogy ez sikerülhet-e valaha, azt most senki sem tudhatja. Ám ez sem változtat azon, hogy a recenzens megjegyzéseinek befejezéseként egyetért a neves tudós globalizációt bíráló és egyben elfogadó azon vélekedésével, miszerint “nagy szükség mutatkozik olyan politikai szabályozásra, amely a gazdaság mellett más társadalmi erőforrásokra támaszkodva a közjó szempontjából optimizálhatja a nemzetközi és nemzetgazdaság működését”. Ma ez is illúzió, de talán egyszer valósággá válik.
