Az ipari forradalom klasszikus, marxi szakaszának jellemző hőse volt a gépromboló.#<# A hagyományos, manufakturális - céhes - termelést minőség és termelékenység tekintetében egyaránt legyőző gépi nagyipar hatása ellen tiltakozva az ipari kapitalizmus jelképének számító gépet pusztították az elkeseredett és munkahelyüket vesztő munkások. S bár a gazdaságtörténeten edzett mai ember megmosolyogja a tiltakozás e naiv formáját, a kortársak többsége - a nagy realista íróktól egészen XIII. Leó pápáig - rokonszenvezett a kiszolgáltatott munkavállalókkal.
A világgazdaság fejlődésében azóta több nagyszabású technológiai váltás, valódi forradalom is végbement. Ezek közül a legjelentősebb az elektronika elterjedése, majd az ezen az alapon álló új munka- és üzemszervezési gyakorlat elterjedése. Ez meghaladottá tette a Taylor és Ford nevéhez köthető nagyüzemi szervezési elveket. A helyükbe a bolygóvállalatok és beszállítók szövevényére épülő, legolcsóbb forrásokat mozgósító, világméretekben szerveződő, sőt öntanuló vállalati hálózatok léptek.
Ez a folyamat fokozatosan, de föltartóztathatatlanul halad előre, áthatva a termelés és a világméretű munkamegosztás egyre mélyebb rétegeit. A folyamat azért feltartóztathatatlan, mert egyértelműen hasznot hoz a termelők és a fogyasztók többségének. Nem pusztán a nemzetközi vállalatok részvényesei, hanem az ellenük tüntetők sem igen használnak például mosószappant, vagy épp fagolyós összeadó gépet (a szovjet kereskedelem kedvelt szcsotkáját).
Ebben a folyamatban a munkavállalói érdekvédelem céhes és nagyipari formájához kötődő szakszervezeti és munkásbeleszólási (Mitbestimmung) rendszer túlhaladottá vált. Egyszerűen megszűnt az a hely, az a terep, ahol eleve adva volt ez a kizsákmányolt tömeg, akiket csak egybe kellett szervezni. Mi több, az értékrendi és életmódbeli változásokat is megjelenítve, a termelési és értékesítési folyamat atomizálódik, ezzel párhuzamosan pedig nemzetközi keretekbe rendeződik.
Utóbbi folyamat – a számítógépes ágazaton (a Nasdaq-körön) messze túlnyúlóan – kialakította az Új Gazdaságot. Az ezzel kapcsolatos eltúlzott várakozásokat az értéktőzsde már másfél éve folyamatosan igazítja ki. Mivel hasonló jellegű kiigazítás most a hagyományos ágazatokban is megindult, a munkaadók egyre szélesebb köre kényszerül racionalizálási intézkedésekre. A hetvenes évtized céhes megoldásait azonban téves lenne az európai piacgazdasági modellel azonosítani, úgy ahogyan azt például a francia és a cseh szocialisták teszik.
E politikai erők – és a jobboldali populisták – meglovagolják az elégedetlenségnek azt az új hullámát, amit az újabbkori géprombolók testesítenek meg, a tévéműsorokban különösen hatásos jeleneteikkel. Hiszen meglehetősen szembetűnő, hogy jellegzetesen a lemaradó ágazatok, a hagyományos tevékenységek köre az, ahol a leépítési hullám “tarol”. Eközben pedig ritkán esik szó arról, hogy az új technológiai és szervezési elveket alkalmazó országokban – az Egyesült Államoktól Svájcig és Hollandiáig – 4 százalék körüli történelmi mélyponton van jelenleg is a munkanélküliség. Ez aligha lehet másképpen, csak úgy, hogy az átalakulás nemcsak rombol, hanem teremt is. Nemcsak termékeket, hanem munkahelyeket is (hacsak a hivatali megkötések ezt meg nem akadályozzák).
Ezért, miközben rokonszenvünk ma is az állásukat vesztők felé fordul, rossz irányban indulnánk el, ha a számítógépeket, az új munkaszervezési gyakorlatot, az új finanszírozási formákat, a piacok és a tőkeáramlás nemzetközivé válását tennénk meg a főbűnösnek. Korunk gépei és gépezetei e tekintetben semmivel se másabbak, mint azok a nagyipari futószalagok és gőzgépek, amelyeknek a lerombolásával a korai, ösztön-munkásmozgalom a kapitalizmust vélte “végképp eltörölni”.
