Bizonyára már sok ezer oldalt tesznek ki a magyar uniós csatlakozással foglalkozó cikkek, tanulmányok, könyvek, dokumentumok, s jószerével nincs nap, hogy bölcs politikusok rádióban, televízióban ne fejtenék ki erről magvas álláspontjukat.#<# Mégis, a jámbor honpolgároknak - tisztelet a néhány kivételnek - halvány fogalma sincs róla: mi jót is hoz számunkra uniós tagságunk és miképpen is fog miatta megváltozni mindennapi életünk folyása. Persze nem az érdektelenség hibás ebben, miként az a vélekedés sem, hogy amúgy is van élet az unión kívül. (Ami egyébiránt akár igaz is lehet.) Valójában a tanácstalanság inkább abból fakad, hogy nem tudjuk: mikor is léphetünk be az áhított paradicsomba, milyen jutalom vár ott ránk és mit kell érte fizetnünk.
Mindezek a bizonytalanságok mégsem indokolják, hogy az “eurocinikusok” táborába álljunk, mint ahogyan a nálunk is jól ismert “vándorló professzor”, Rolf Dahrendorf sem tette ezt abban az írásában, amelyet a szerkesztők nyolc másik tanulmánnyal együtt bevettek a recenziónk tárgyát képező, s komoly figyelmet érdemlő kötetbe. (Dahrendorfot mint egy “szkeptikus európait” főként “az európai ideálok és a realitás közötti szakadék” nyugtalanítják.) A nemzetközi hírű szerzők vizsgált témái rendkívül sokrétűek, alátámasztva a szerkesztők Lengyel György és Nagy Beáta célját: az írások fedjék le az integrációval kapcsolatos társadalmi problémák széles körét. A problémák felvetése, számbavétele sikerült is, a megoldásuk azonban – és ez nem meglepő – másokra vár.
Ha már most kísérletet teszünk néhány, bennünket közelről érintő téma megemlítésére, elsőként az a tanulság kínálkozik számunkra is, hogy ajánlatos óvakodnunk attól a szemlélettől, amely az uniót csaknem kizárólagosan gazdasági egyesülésnek tekinti. Ám nem hagyhatók figyelmen kívül olyan égető problémák sem, mint például: miként tartható fenn az új körülmények között Európa kulturális sokszínűsége, milyen kilátások várnak a nemzetállamokra, hogyan “kezelhető” a jövőben a nemzeti szuverenitás és azonosságtudat, kialakítható-e valamiféle uniós “közös nyelv”. A kutatók vélekedései között akadnak módfelett optimisták, mint azoké, akik kiváltképpen méltányolják a már kialakult összefonódásokat a nyugat-európai társadalmak között (Hartmut Kaelbe). Mások viszont erős tartózkodással nyilatkoznak a különösen bonyolult politikai integráció megvalósításáról (Philip Brown és Rosemary Crompton).
De hát mi az, ami mindebből éppen a tagságra vágyakozó posztszocialista országokra vonatkozik? Néhány olyan szerfölött súlyos dilemma, amelynek megoldására még Brüsszelben, “a lobbik paradicsomában” sem fordítottak kellő figyelmet, mint ahogyan a mi égtájunkon sem. Íme néhány: az Európában végbemenő gazdasági átalakulással együtt járó verseny fokozódása a szegény és gazdag országok közötti különbségeket is növeli. Emellett az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad áramlásából származó előnyöket az elmaradottabb országok nem tudják kihasználni. Különösen elgondolkodtató a cseh Jiri Musil véleménye: Európát ugyan már nem osztja ketté a vasfüggöny de a “két Európa” közötti különbségek bizonyos szempontból nagyobbak, mint a XIX. században, és ezeket csak a legnagyobb erőfeszítések és a legbölcsebb politikák képesek felszámolni. Ha pedig ez kudarcba fullad, a posztkommunista Európa újra földrészünk “válsággócává” válik.
Mindent összevéve, mégiscsak alaposan tévedne az, aki az európai szociológusok e fejtegetéseiből arra a következtetésre jutna, hogy az unió kibővítése előtt feltorlódó akadályok eleve reménytelenné teszik, vagy a messzi jövőbe halasztják az új jelöltek felvételét. Mindennél fontosabb ugyanis éppen Jiri Musil meggyőző állítása: “Az unió bővítési folyamata feltartóztathatatlan.”
