Kevés dologgal lehet annyira fölbosszantani a legtöbb honfitársunkat, mint ha mindennapi tapasztalatával ellentétes, kincstári optimizmust sugalló kijelentésekkel bombázzák.#<# A sok évtizedes manipuláción edződve nem szeretjük, ha gyengeelméjűnek néznek. Ezért nemcsak a mindenkori kormányzatok ügyeletes győzelmi jelentései, hanem a befolyásolás közvetettebb formái, így a helyzetünket kedvező színben ecsetelő külföldi vélemények terjesztése is ugyanolyan idegenkedést kelt. Nem meglepő ezért, hogy tíz emberből kilenc elhúzza a száját ha azt hallja, hazánk a globalizáció nyertesei közé tartozik, s szélesebb összefüggésben még modellértékű is lehet mások számára. Hisz’ miféle modell az, ahol tizenegy évvel a rendszerváltozás után még mindig 6-7 százalékkal alacsonyabb az átlagos fogyasztási színvonal, mint "az utolsó békeévben" (az ENSZ EGB összehasonlító adatai szerint), ahol a jövedelmi különbségek a Nyugat-Európában is vezető francia értéket, az 1:8-at vették fel és ott stabilizálódtak, s ahol a területi és a karrierlehetőségek tekintetében fennálló különbségek több felmérés szerint inkább nőttek, mint csökkentek a demokratikus átmenet első évtizedében. Ráadásul a globalizáció a hazai szókészletben - a gazdagodáshoz, a vállalkozáshoz hasonlóan - szitok-átokszóként honosult, s mint egykor az imperializmus emlegetése, már megfelelően hangsúlyozott kiejtése is megdönthetetlen értékítéleteket közvetít. Hisz’ mi mást jelenít meg a tömegtájékoztatás e keretben, mint sok ezer áldozattal járó vegyipari eredetű környezetszennyezést (az indiai Bhopalban), gyermekmunkát, éhezést, vagy a társadalmi igazságtalanság ellen békésen tüntető punkokat és feministákat ütlegelő rendfenntartó erőket.
ÚJ DIMENZIÓK. Valójában a globalizáció egész más dimenziói miatt érdemes figyelmünkre. A globalizáció a hírek, információk, technológiák, áruk, szolgáltatások és termelési tényezők világméretű áramlását jelenti. Ebben a minőségében a XVIII. század végére jött létre, s a világrendszer teoretikus kritikusai, mint Marx és Wallerstein szerint is az emberiség történetében először hozta létre a valóságos világpiacot. Angus Maddison, az OECD által kiadott nagy ívű gazdasági áttekintésében bemutatta, hogy 1820-tól, a piaci viszonyok meggyökeresedésétől és az általuk kiváltott első ipari forradalomtól indult meg a gazdasági növekedés robbanásszerű növekedése, a megelőző évszázadokat jellemző stagnálás helyett az egy főre jutó jövedelem expanziója, néhány évtizedenkénti megsokszorozódása. Mint ugyanezen kötet bizonyítja, a valóban jelentős, öt-tízszeres régiók közti különbségek nem úgy jönnek létre, ahogy azt a régi brosúrák előadták: azaz a gazdagok még gazdagabbá, a szegények még szegényebbé válásával. A valóságban az igazi szakadék az egy évszázaddal ezelőtti fejlődési szinten megrekedt területek, így Fekete-Afrika, másfelől a globalizációban részt vevők és ott sikerrel helytállók, mindenekelőtt Észak-Amerika, de újabban Szingapúr, Japán és Kína közt jön létre. A valódi tét tehát a kívülmaradás, illetve belépés ügye, mert még a globalizációban lemaradók, így Dél-Ázsia és Latin-Amerika országai is sokkal jobban járnak, mint a folyamatból kiesők.
KEDVEZŐ HATÁSOK. Ha jobban belegondolunk, közvetlen környezetünkben is nehéz nem látni a globalizációs folyamatok kedvező hatását. A számítógépes forradalom, vagy az áruk és szolgáltatások korábban nem ismert mérvű elérhetősége – mikro-ökonómiailag beláthatóan – megsokszorozza mind a jólétet, mind a versenyképességet. Sőt, e folyamatok nélkül a történelmi zsákutcának bizonyult szovjet modell – egy elzárkózó stratégia és egy új Sztálin feltételezésével – még évtizedekig ellenállhatott volna az emberi fejlődés fő árama jelentette kihívásnak. Hogy ez nem puszta feltételezés, azt Észak-Korea, Kuba vagy a fejlődő világ diktatúrái Iraktól Burmáig már kellőképp szemléltetik. Mindazok, akik úgy vélik, hogy a fenti alternatívánál csak jobb eredmények alakulnak ki térségünkben a szabadság és a jólét szempontjából, nem tagadhatják a globalizáció kedvező hatását. Ha arra gondolunk, hogy a legkevésbé megreformált, a régi rendszer vonásait leginkább őrző átalakuló országokban, így Moldovában és Ukrajnában a gazdasági teljesítmény a magasnak nem mondható szovjet szint 40 százalékán áll, akkor ehhez – a releváns kontrollcsoporthoz – képest még a tíz évvel előtti szintet újra felmutató magyar és szlovák teljesítmény is lenyűgözően jó.
Nehéz nem látni a gazdasági szerkezet korszerűsödésének szédítő ütemét. Ennek vannak mennyiségi és minőségi mozzanatai, melyek egyként fontosak. Mennyiségi oldalról a magyar kivitel a valódi megmérettetésként értékelhető nyugati viszonylatokba 1989 óta megnégyszereződött, 1995 óta megháromszorozódott, miközben 1995 óta Lengyelország exportja “csak” a kétszeresére nőtt, az orosz és az ukrán kivitel visszaesett, a balti államoké pedig ma sem éri el az 1997-es csúcsszintet. Más szóval akkor sikerült piacot nyerni, amikor másoknak nem. A magyar exportban a gépek aránya 55 százalék, közel kétszerese a dél-európai uniós tagállamokénak. A magyar kivitel egységértéke számítások szerint 20-35 százalékkal haladja meg a megfelelő cseh és lengyel szintet. Ezek az adatok önmagukért beszélnek, hiszen ebből tudható, hogy a kivitel húzta növekedés akkor is fönntartható, ha ütemét nem a kormányzati szándékok erőteljessége formálja elsősorban, így tetszőlegesen nem változtatható. Ez a kivitel nem a hazai vállalkozások, a szervesen kialakult új magánszektor és az átalakult szocialista vállalkozások teljesítménynövelése, hanem az országunkba települt nemzetközi vállalatok piacszerzésének hatására jött létre. Ha valaki a magyar gazdasági növekedés fenntarthatóságát és finanszírozhatóságát hoszszú távon szívügyének tekinti, nem engedheti meg magának sem e vállalati kör elbizonytalanítását (kurucos nyilatkozatokkal), sem pedig jövedelemszerző lehetőségeik mesterséges, állami aktusok révén történő beszűkítését, például törvények be nem tartásával, szabályok menet közben végrehajtott módosításával, az irányított gazdaság elemeinek visszacsempészésével. Úgy tűnik, sokan nem értik, hogy akkor válik egy ország gazdasági értelemben normálissá, ha az oda befektetők “megengedhetik maguknak” hozamaik egy részének hazautalását, a KGST-korszakot jellemző barter mentalitás (ahol kőbaltát vesznek meg tőlem, ott kell nekem is gatyát vennem) végleges meghaladását.
RACIONÁLISAN. A szovjet birodalom összeomlásakor a térséget ismerők közt volt egyfajta elterjedt borúlátás a tekintetben, hogy miként lehet majd kapitalizmust csinálni tőke és tőkések nélkül, egy torz motivációs és szemléleti rendben fölnőtt társadalomban. Ez a kérdés igazán hayeki módon oldódott meg, azaz éppen nem úgy, ahogyan eltervezték, de utólag nézve racionálisan. A tőke és a működtetéséhez szükséges szaktudás jelentős részben külföldről érkezett, áthidalva azt az időszakot, amíg nemzetközileg is teljesítőképes pénzügyi, kereskedelmi, informatikai szakemberek, vállalatvezetők tömegesen lépnek a piacra. A beáramló tőke versenyt teremtett, amiben nemcsak vesztesek voltak, mert kinevelődött egy Graphisoft, egy Pharmavit is, s még jó néhány sikeres vállalkozás.
Nem lényegtelen az sem, hogy a folyamatok kissé spontán módon eldöntötték azt a – sok átalakuló országban még igencsak nyílt – kérdést is, hogy nemzeti vagy hatékony pénzügyi közvetítő rendszerre van szükség a tartós növekedéshez. A hazai pénzügyi rendszer átalakulása, a külföldi befektetőkkel megjelenő új szolgáltatások, és nem utolsósorban a tőzsde nemzetköziesedése lehetővé tette a gazdálkodás feltételeinek javítását, az allokációs hatékonyság javítását. Ezért nincs szükség – s a jövőben sem lesz – a kelet-ázsiai országokat jellemző 35-40 százalékos megtakarítási rátákra, azaz a növekedés gyümölcseiből nemcsak a következő generáció részesülhet.
Mindez azt is jelenti, hogy jócskán beszűkült az állami gazdaságpolitikai rögtönzéseknek, a nem gazdasági szempontok erőltetésének tere. A bankok nem arra adnak hitelt, amire a hivatalok elképzelnék, hanem arra, ami megtérül. A tőzsde érzékeny barométerként jelzi vissza, mit gondolnak a befektetők a mindenkori kormányzati intézkedésekről. Az ő szavuk bizonyára erőteljesebben hat majd, mint a társadalmi párbeszédben kissé lemorzsolódó szakszervezeteké. A magyar tőzsde – eltérően az államgazdaságnak teljesen alárendelődött orosz társától – képes e funkció betöltésére.
Nem szükséges tehát a magyar társadalom kínzó problémáit eltagadnunk ahhoz, hogy a globalizáció előnyeit felismerjük. Ugyanezen gondolatok viszont elkerülhetővé teszik, hogy az okokat és okozatokat összekeverve a húzóerőt okoljuk a lemaradásért, amint ez a politikai publicisztikában szokásos.
