Pedig most sem kisebb a tét, mint akkor volt. Két éve az volt a kérdés, hogy célszerűen és kellően átláthatóan megy-e végbe a bank feltőkésítése, s a beinjektált 152 milliárd forintnyi közpénz ellenőrizhető módon kerül-e felhasználásra. Máig sem lehetünk nyugodtak afelől, hogy valóban így történt, hiszen semmilyen információnk nincs a rossz befektetések – többnyire az állami Reorg Rt. kezébe helyezett – sorsáról.
KÉRDŐJELEK. Most is több tét forog kockán. Az egyik: megtudhatjuk-e, mennyit ér ma a Postabank, gyarapodott-e két év alatt a tőkéje? A másik: miként alakul az a magyar bankpiac, amelyen a Postabank ma is fontos szerepet tölt be? Az elmúlt hetek történéseit figyelve azonban egy súlyosabb kérdés is felvetődik: a kirajzolódó ügylet vajon beleilleszkedik-e a törvények adta keretekbe?
“A kormány úgy döntött, nem kívánja eladni a Postabankot” – szól az október 31-én született verdikt. Merthogy a bank “a pénzpiac megbízható tényezőjévé vált”, ami lehetővé teszi, hogy “a Postabanknak partnert keressen a kormány”. A kabinet felhatalmazza az ÁPV Rt. vezetőjét, hogy “elsőként kezdjen tárgyalásokat az OTP-vel”. Csányi Sándor elnök-vezérigazgató mégis azt a meglepő bejelentést tette november végi sajtótájékoztatóján, hogy “mind az ÁPV Rt., mind az OTP Bank tanácsadókat kér fel a Postabank átvilágítására. A tanácsadók garantálják, hogy az az ár, amit az OTP Bank fizet majd a Postabankért, se kevesebb, se több ne legyen az állami tulajdonú hitelintézet valódi értékénél” (Népszabadság, 2000. november 28.).
Nehezen érthető, hogy ha a kormány nem adja el a Postabankot, akkor az OTP miért költ tízmilliókat arra, hogy mindjárt három tanácsadóval is felértékeltesse a nem eladó árut. Miként az sem érthető, miért kérte fel az ÁPV Rt. az eladni nem kívánt bank átvilágítására azt a tanácsadót, amelyet korábban a Postabank-privatizáció előzetes koncepciójának elkészítésével bízott meg, s amelynek konklúziója nyomán döntött úgy a kormány, hogy nem adja el a bankot, hanem partnert keres neki.
A kormánydöntésben megfogalmazott kívánalmak szerint a kiválasztott partner a Postabankot a továbbiakban saját bankcsoportja tagjaként működteti, miközben biztosítja, hogy az állam postabankos részvényei növeljék értéküket. Ebben az esetben nem az OTP-nek kellene törnie magát a reális érték megállapításáért, hanem a vagyonát gyarapítani kívánó ÁPV Rt.-nek, hiszen rajta lehet majd számon kérni, nőtt-e az állami részvények értéke vagy sem.
A kormánydöntést és az azóta folyó eseményeket nehéz másként értelmezni, mint újabb kísérletet a törvények megkerülésére. A “partnerség” fogalmával próbál a kormány úgy tenni, mintha nem a privatizációs törvény hatálya alá tartozó akciót készítene elő, csakúgy, mint azt leplezni, hogy amit tenni kíván, nagy valószínűséggel a versenytörvénybe ütközik.
Az 1995. évi törvény az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről világosan előírja, hogy – néhány jól meghatározott kivételtől eltekintve – versenyeztetés (nyilvános vagy zártkörű pályázat, árverés, nyilvános ajánlattétet) útján, illetve nyilvános forgalomba hozatallal, zártkörű elhelyezéssel vagy tőzsdei értékesítéssel kell az állami vagyont értékesíteni. A felsorolt lehetőségek kizárják azt, ami láthatóan most folyik: vagyis hogy egyetlen kijelölt vevő adhasson árajánlatot. A törvény kivételesen megengedi a versenyeztetés nélküli értékesítést, ilyen kivételes eset azonban most nem áll fenn. Nincs eredménytelenül zárult nyilvános pályázat, hiszen annak kiírása – egy nyári kormánydöntés szerint – most lett volna esedékes. Nincs szó arról sem, hogy “a tartós állami tulajdon biztosítékát” célozná meg a két bank közötti részvénycsere, hiszen az államnak a stratégiai döntések befolyásolására alkalmas aranyrészvénye van az OTP-ben, ennél többre pedig az akció nyomán várható 10 százalék körüli tulajdonhányad sem jogosítaná fel.
KÉTSZERES TÖRVÉNYSÉRTÉS. A versenyeztetést megkerülő “eladás nélküli vétel” tehát – még ha részvénycsere formájában jönne is létre – sértené a privatizációs törvényt. Nem jobb a helyzet a versenytörvénnyel sem. Bármilyen formát ölt is az OTP és a Postabank partneri kapcsolata, azt nem lehet másként értelmezni, mint amit a versenytörvény a “vállalkozások összefonódásának” nevez, s ami a két bank mai piaci pozíciója alapján automatikusan maga után vonná a Gazdasági Versenyhivatal vizsgálatát. Különösebb vizsgálódás nélkül, pusztán a két banknak a főbb lakossági piacokon betöltött súlya alapján is látható, hogy az akció sem az európai, sem az amerikai versenyszabályok próbáját nem állná ki. Ha a gazdasági erőfölény megítélésére illetékes Versenytanács nem gumiszabályok gyűjteményeként értelmezi a magyar versenytörvényt, hanem komolyan vizsgálja “az összefonódás várható hatását az érintett piacokon folyó versenyre”, akkor annak próbáját sem állhatja ki az ügylet.
Így valójában egyetlen kérdés marad: mi mozgathat egy olyan ügyletet, amely két, a piacgazdaság működése szempontjából alapvető törvény áthágását is megérné a kormánynak?
