Csupán néhány héttel a belgrádi diktátor békés bukása és tíz nappal az amerikai elnökválasztás előtt választásokat tartottak Koszovóban. Abban a hivatalosan még mindig Jugoszlávia részének tekintett tartományban, amely miatt a NATO elindította fél évszázados történelmének első európai háborúját. Még tartott a Milosevics távozását követő megkönnyebbülés és a “kulturált nacionalista” utód, Kostunica nagy nemzetközi nászútja, s a NATO (képletesen szólván) nyugodtan hátradőlt karosszékében. Mégis egyre valószínűbb, hogy a világnak és a január végén hivatalba lépő friss amerikai vezetésnek egy kiújult balkáni válsággal kell majd szembenéznie.
A légi háború hatása, majd Milosevics bukása új ellentmondásokat szült. A NATO azért indította a “humanitárius intervenciót”, hogy megbüntesse a belgrádi kényurat a tartomány albán többségét irtó véres etnikai tisztogatás miatt. A háború “eredménye” azonban egy másik, ezúttal a szerbekre visszacsapó etnikai tisztogatás lett. Egy albán Koszovó, amely függetlenséget akar. Elszakadást Szerbiától. Ezért a külvilág számára gyakorlatilag másodrendű a nem várt és örvendetes választási eredmény: az, hogy Rugova, a Milosevics-éra éveit végigharcoló, de párbeszédre érett politikus pártja győzött az egykori gerillavezér pártja felett, amely a szerbek elleni bosszú-tisztogatást végrehajtotta.
NACIONALIZMUSOK FOGLYAI. Kostunica és Rugova, a belgrádi jogászprofesszor és a francia kultúrájú koszovói irodalomtörténész ideális tárgyalópartner lehetne. Ezt jelzi, hogy a múlt hét derekán közölték: párbeszédre készülnek. Nyilván tudják persze, hogy a józan gesztus belátható ideig nem vezethet sehová, hiszen az események mindkettőjüket a “saját” nacionalizmusuk fogságába kergették. Kostunica nem lehetne a helyén, ha nem ragaszkodna Koszovóhoz, a “szerb Jeruzsálemhez”. Törvénytelennek ítéli hát az ottani választásokat. Rugova nem győzhetett volna, ha nem Koszovó függetlenségét követeli.
Ezt az önmagában is robbanásveszélyes helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Nyugatnak most kell szembenéznie a légi háború mögött meghúzódó politikai koncepció súlyos belső ellentmondásaival. A NATO fellépését azért lehetett jogos humanitárius intervencióként elfogadtatni, mert Milosevics brutális albánellenes irtóháborúja elleni megtorlásnak minősült, s elismerte, hogy Koszovó, a “gyilkolás mezeje” nem a jugoszláv föderáció köztársasága, hanem Szerbia tartománya. Az ENSZ 1244. számot viselő határozata ki is mondja, hogy Koszovónak a jugoszláv államon belül kell “számottevő autonómiát” kapnia. Sőt, azt is előírná, hogy Koszovó külső határátkelőire térjen vissza a szerb határőrség. A NATO tehát ebben a sorsdöntő kérdésben az általa támogatott két politikus közül Kostunica mellett áll Rugovával szemben. Ezzel viszont bilincsbe verte önmagát.
TÖRÉKENY MODELL. Bármerre lépne a NATO, borul az egész törékeny balkáni konstrukció. Ha a gyakorlatban meg akarná valósítani az ENSZ döntésének előírásait, akkor Rugova torkát vagy elvágják a választásokon megvert ellenfelek, vagy maga áll egy koszovói függetlenségi háború élére. Az pedig átcsaphat egy Nagy-Albániáért vívott küzdelembe, lángba borítva a Balkánt, egészen a görög határig. Ha viszont a katonai szövetség keresztül lép a világszervezeten, s akárcsak egy árnyalattal elmozdul a koszovói függetlenség irányába, azzal megbuktathatja a tényleges hatalomért veszélyes ütközeteket vívó Kostunicát. Csak a december végi szerbiai választásokon dől el, hogy valójában ki az úr Belgrádban.)
A NATO tehát mozdulatlanságra és Koszovó tartós megszállására ítéltetett. Ez a legkisebb rossz. Még Budapest számára is. Nem “csak” a vajdasági magyarság sorsa miatt, hanem azért is, mert Magyarország az egyetlen Jugoszláviával határos NATO-tagállam, s ez felértékeli, a ténylegesnél nagyobbnak láttatja stratégiai súlyát. (Valószínűtlen például, hogy a NATO-logikának megfelelően a budapesti amerikai követség mellé telepített “jugoszláv irodának” ne lett volna diszkrét szerepe Kostunica kiválasztásában és a belgrádi fordulat menedzselésében.) Ez a magyar érdekeknek is megfelel mindaddig, amíg a mozdulatlanság a válság kényes egyensúlyi helyzetét is megőrzi. Nekünk is egyszerre kell Kostunica és Rugova.
Minden más csak új fenyegetéseket és új veszélyeket hozhat a magyar külpolitikában. És ami talán fontosabb: a belpolitikában új csábítást azoknak az erőknek, amelyek mai, hatalom közeli helyzetükben hajlamosak arra, hogy egy kívülről ránk osztott stratégiai szerepnövekedést az ország önsúlyának tulajdonítsanak. Így lehet ugyanis hamis Kárpát-medence képet gyártani. Ami a céljuk. És Balkán-válság mellé egy másik válságot előidézni. Ami nyilván nem céljuk – csak az ostobaságuk terméke lehetne. –
