Megalakulása óta mindenkinek mást jelentett a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás, a CEFTA. Ez a többértelműség a nemzetközi diplomáciában nem szokatlan módon az előrehaladás és a fennmaradás egyik záloga volt és maradt. Kezdetben a CEFTA a KGST-től és a posztszovjet meg a posztjugoszláv térségtől való elkülönülés intézményesítését jelentette. Azt volt hivatott elérni, hogy az átalakuló országok által célba vett kis paradicsom, az Európai Unió (EU) – és persze a NATO – ne polgárháború dúlta, válság sújtotta, segélyre éhes területként könyvelje el az élenjáró reformországokat. Ezek ugyanis hamar – legkésőbb 1992-re – háttérbe szorultak a “keleti” médiahíreket lefoglaló puccsok, háborúk, etnikai tisztogatások és emberi katasztrófák képsorai mögött.
FINOM ELHÁRÍTÁS. Az EU oldaláról a CEFTA szorgalmazása alig titkolt módon az unión kívül tartás stratégiájának kulturált és elháríthatatlan formáját jelentette. Hiszen kinek lehet kifogása az ellen, hogy a gimnáziumba jelentkezőknek előbb az általános iskola felső tagozatának anyagából kell fölkészültségüket bizonyítaniuk, egy-egy tesztfeladat megoldása, vagy éppen közös szerepgyakorlat útján? Nyugati részről azt állították – önmagában véve támadhatatlanul -, hogy a térség hányatott sorsú országai a gazdaság ideológiamentes terepén igazolhatják a legkönnyebben, hogy nem hurcolják be magukkal az unióba történelmi ellenségeskedéseik tehertételét.
Amikor az EU keleti politikájában nyilvánvalóvá vált, hogy az 1996-1998-ra remélt keleti bővülés elmarad, viszont éppen ezért a posztszocialista térség csoportterápiás kezelésére való hajlam megnőtt, az élenjárók a föntebb vázolt brüsszeli lecke stréber túlteljesítésével próbáltak meg védekezni: 1993-1995 során egy sor – önmagában csak üdvözlendő – olyan regionális megállapodás született, amelyek messze túlmutattak a Kereskedelmi Világszervezetben ekkortájt tető alá hozott átfogó megállapodásokon is.
A bajok akkor kezdődtek, amikor – figyelemmel az Agenda 2000-re is – a CEFTA egyre bővült, például délkelet-európai országokkal is, amelyek akkor sem voltak az átalakulás élbolyában. Ráadásul szembeötlővé vált, hogy a kereskedelempolitikai eszköztár bevetése nem pótolhat és ellensúlyozhat súlyosabb tényezőket, amelyek hatására a régión belüli kereskedelem a régión kívülivel szemben visszaszorult.
Ez utóbbi világjelenség. Az ASEAN-tól a LAFTA-n át az ECOWAS-ig (a három rövidítés sorrendben délkelet-ázsiai, latin-amerikai és nyugat-afrikai államok gazdasági szervezeteit takarja) megfigyelhető, hogy a kevésbé fejlett országok jóléte döntően a fejlett országok és az ott székelő nemzetközi vállalatok viszonylatában kialakuló munkamegosztástól függ. Ennek alárendelődik a földrajzi, politikai és történelmi alapú regionális együttműködés. Ez a szállítási költségek csökkenésétől az információs forradalmon át egészen a pénzügyi háttér és a logisztikai képesség köréig minden területen egy irányba mutat.
Amint a liberalizmus gazdaságpolitikája vitatottá vált – továbbá az említett irányzatok nálunk is megjelentek -, igen megnőtt a politikusokat érő csábítás. Nevezetesen könnyű kemény legénynek mutatkozni kis makrogazdasági és politikai súlyú partnerek ellenében. Itt lehet kitűnni, sőt tárcák között versengeni abban, ki a jobb “gazdasági hazafi”, ki képvisel szűklátókörűbben és kérlelhetetlenebbül termelői érdekeket, amit aztán a sajtóban és a törvényhozásban “pártunk és kormányunk” eltökéltségének zálogaként lehet lobogtatni. Aligha meglepő, hogy az agrárkereskedelemben még Szlovénia is megengedhetett magának egyoldalú piacvédő intézkedéseket, hogy az európaiságára oly kényes lengyel jobbközép kormány még a liberálisok kormányzása idején is éppen a magyar termelők ellenében mutatta ki hazafias buzgalmát.
ELTÉRŐ FELKÉSZÜLTSÉG. Ehhez képest már végjátéknak tűnik az, hogy az említett területen, valóban EU-érettséget tanúsítva csak a szlovák, a magyar és a cseh fél képes meglépni ama liberalizálást, amelyet egyébként mindnyájan nagy hangon követelünk az EU-tól. A kétsebességessé váló vagy szétdarabolódó CEFTA e tekintetben csak azt a közismert tényt teszi szabad szemmel láthatóvá, hogy a Helsinkiben egy kalap alá vett jelentkezők integrációs felkészültsége nagyban eltérő. A gyakorlatban szó sem lehet csoportos fölvételről, azaz láthatólag főképp erről nem lehet szó, hiszen már az élcsoport is darabokra hullott. A közös előszobából – mint a fogorvosnál – elhamarkodott lenne közös bebocsáttatásra következtetni; a tények önmagukért beszélnek. –
