icholas Negroponte, a híres multimédia guru 1995-ben azt jósolta, hogy egy évvel később nem kevesebb mint 20 millió amerikai nézheti majd a személyi számítógépe jobb felső sarkában kialakított televíziós ablakban az atlantai olimpiát. Ezzel az állítással igyekezett alátámasztani, mennyire helytelen a szuper képminőséget nyújtó nagyfelbontású televízió (high definition television – HDTV) bevezetését – ahogyan ezt az új digitális rendszerű készülék forgalmazásában érdekelt amerikai cégek tervezték – éppen Atlantára időzíteni. Addigra ugyanis, állította, a fejlődés ezt már meghaladja. Negroponte a jövőről alkotott számos meglátásával nagy tekintélyt vívott ki magának, a fentiekben azonban tévedett, de elszámították magukat azok is, akik a HDTV gyors terjedésére számítottak. Attól ugyanis, hogy egy szolgáltatás technikailag lehetséges, még nem biztos, hogy a fogyasztók igényt is tartanak rá. Márpedig egyelőre nem alakult ki a digitális televíziózásnak az a formája, amelyre a nézők nagy tömegei lennének vevők. Napjainkban gyakorlatilag fizető televíziózásra alkalmazzák a digitális technológiát, vagyis csak azt a tulajdonságát használják ki, hogy általa növelhető a kínálat. Azok az újfajta szolgáltatások, amelyeket ez a technika lehetővé tesz (lásd külön írásunkat a 45. oldalon), ma még nem terjedtek el.
NEHÉZ INDULÁS. A digitális televíziózást az Egyesült Államokban vezették be 1994 júniusában, akkor egyszerre két műholdas adó is beindult – olvasható az Európai Audiovizuális és Telekommunikációs Intézet (IDATE) tanulmányában. Az Európai Unió tagállamai közül Franciaország lépett elsőként e téren: az ottani úttörő az első európai fizető műholdas csatorna, a Canal Plus volt, 1996-ban. Az unióban azonban 1998-at tekintik a digitális televíziózás első évének, ugyanis több nagy tagállamban csak akkor indult ilyen szolgáltatás – például a BSkyB műholdas digitális adása Nagy-Britanniában -, s abban az évben kezdték meg nagy ütemben a kábelrendszerek digitalizálását is. Néhány piacon gyors növekedést regisztráltak ugyan, ám 1999 közepén csak Franciaországban, Spanyolországban, Nagy-Britanniában és Olaszországban haladta meg a “digitális háztartások” aránya az összes televíziós háztartás 3 százalékát (lásd a grafikont), pedig az unióban akkortájt – az IDATE becslése szerint – már 400 tévécsatornát sugároztak digitálisan.
A növekedés motorja mindenütt a fizető televíziózás. Ennek az az oka, hogy a digitális vételt lehetővé tévő dekóderek ára vetekszik egy tévékészülékével, s a fogyasztók vonakodnak megvenni ezeket. Így az üzleti alapon működő társaságok a szolgáltatás elterjesztése érdekében bérleti díjért, vagy egyenesen ingyen bocsátják a dekódert előfizetőik rendelkezésére. A terjeszkedés azokban az országokban gyorsabb, ahol a digitális platformok kialakítása előtt viszonylag kicsi volt a műsorkínálat.
Szakmabeliek az interaktív tévézés bevezetésében, a televízió és a számítógép közötti határ elmosódásában látják a digitális televíziózás igazi jelentőségét. A már idézett Negroponte úgy fogalmazta meg ezt Being Digital című könyvében, hogy a kétféle készülék közötti különbség csak a hozzájuk tartozó perifériákban jelenik majd meg, no és abban, hogy a lakás melyik szobájában találhatók. Csakhogy – mint azt az Economist az internetezést a tévékészüléken lehetővé tévő WebTV sikertelenségéről szólva megjegyezte – az emberek tévét nézni a tévéjükön akarnak, internetezni pedig a PC-jükön. Holott a szolgáltatók már arról álmodtak, hogy a néző a digitális tévéjén ráklikkel majd egy-egy reklámra, vagy éppen a műsorvezető fülbevalójára, s azonnal megrendeli a kívánt terméket, vagy legalábbis bővebb felvilágosítást kér róla a hálón keresztül. A piaci szereplők tehát máig is csak keresik azt az átütő erejű alkalmazási módot (killer application), amely rászoktatná az embereket az interaktív televíziózásra. Valami olyasminek kellene bekövetkeznie, mint a hetvenes évek Amerikájában, amikor a HBO mozicsatorna megjelenése miatt a nézők tömegei kezdték igényelni a kábelcsatlakozást.
VESZTESÉGESEN. A digitális fizető tévétársaságok egyelőre nem tudtak vonzóbb programot kitalálni, mint a sportközvetítéseket. Az ötletgazda a BSkyB, amely 1996-ban négy évre 670 millió fontot fizetett az angol labdarúgás legfelsőbb osztálya, a Premier League évi 66 mérkőzésének élő közvetítési jogáért. Az idén a következő három évre szóló jogokért már 1,11 milliárdot kínált a BSkyB, miközben más társaságok is horribilis összegeket perkálnak le a vonzó programért: a Premier League húsz csapata összesen 1,6 milliárd fontot szed be a jogokért. Az idén a német Premiere World is követte a példát: a Bajnokok Ligája mérkőzései kevés kivétellel csak e társaságnál lesznek láthatók, s megvették a Bundesliga-meccsek közvetítési jogát is. A Premiere Worldnek ugyancsak szüksége van az előfizetők számának növelésére: a társaságnak – a Spiegel című német hetilap közlése szerint – ebben az évben várhatóan 1 milliárd márka lesz a vesztesége. Pénzügyileg nem megy jól a BSkyB-nek sem, pedig e társaság digitális előfizetőinek száma olyan gyorsan nő (lásd a grafikont), hogy már 2001 júniusában beszünteti az analóg adást, holott ezt eredetileg másfél évvel későbbre tervezte. Mint a TV International című szaklap megírta, bár a brit társaság digitális szolgáltatásának június végén már 4,5 millió előfizetője volt – kétszer annyi, mint a Premiere Worldnek az analóg előfizetőkkel együtt összesen -, az ugyanabban a hónapban véget érő pénzügyi évben 271,5 millió font adózás utáni veszteséget termelt. Ebben az “iparágban” egyébként a veszteséges működés tekinthető általánosnak, s a piaci szereplők azzal vigasztalják magukat, hogy a befektetési szakaszban ez természetes.
E szakasznak azonban még nem látszik a vége. Mostanában a társaságok az igény szerinti video- (video-on-demand, VOD) szolgáltatással igyekeznek új kuncsaftokat nyerni. Sok szereplő egy új technikára, az ADSL-re (asymmetric digital subscriber lines) épít, amely telefonvonalon teszi lehetővé a filmek letöltését. Az sem riasztja őket vissza, hogy az ADSL egyelőre – ahogy ezt az Economist a brit piacon tervezett VOD szolgáltatások kapcsán megírta – nem túl gyors, s a képminősége sem a legkiválóbb. Bármilyen technikát használnak is, a szolgáltatók távolról sem vehetik biztosra, hogy végre megtalálták a csodafegyvert. Az igény szerinti videoszolgáltatás ugyanis nagyon hasonlít a “fizess, ha nézed” (pay-per-view) rendszerhez, márpedig az utóbbi legfeljebb havi egyetlen film megvásárlására ösztönözte az előfizetőket, akik – mint azt az ebben utazó spanyol szolgáltató, a Taquilla felmérte – mintegy háromszor ilyen gyakran mentek el a hagyományos videokölcsönzőkbe, amelyek nemcsak jóval olcsóbbak, de hamarabb is kapják meg a mozifilmek terjesztési jogát, mint a tévétársaságok.
ÁLLAMI RÁSEGÍTÉS. A digitális technika elterjesztését általában államilag is kívánatosnak tartják. Az Egyesült Államokban például törvény írja elő, hogy az összes tévétársaság legkésőbb 2002. május elsején kezdje meg a digitális földi műsorszórást. A legnagyobb közönségaránnyal rendelkező négy országos hálózathoz (ABC, CBS, Fox, NBC) tartozó társaságoknak már 1999 májusáig meg kellett ezt tenniük. Azt azonban a szabályozó hatóságok is belátták, hogy a digitális adás bevezetésétől még nem jön létre digitális vétel is, ezért a tévétársaságok mindaddig folytathatják az analóg földi műsorterjesztést, amíg legalább a vételkörzetben élő lakosság 85 százaléka képessé válik valamilyen módon fogni digitális csatornájukat. Az Európai Bizottság is ösztönözni kívánja a technológia elterjesztését, s az egyes tagállamok hoznak is ilyen értelmű jogszabályokat.
“Az információs társadalom újfajta médiát fog teremteni, s ez biztosan digitális lesz” – magyarázza Bartha József, az Országos Rádió és Televízió Tanács (ORTT) főigazgató-helyettese, miért is van szükség állami ösztönzésre. Az új média pedig az állami feladatok ellátásában is segít majd, például lehetővé válik az elektronikus ügyintézés, egyszerűsödik a hivatalokkal való kapcsolattartás. Az ORTT éppen ezért határozta el, hogy májusra stratégiát dolgoz ki a digitális műsorterjesztésre való átállásra. A Hírközlési Főfelügyelet az ORTT kérésére három országos földi digitális tévéhálózatot tervezett meg. Mivel egy analóg csatorna helyén 4-6 digitális csatorna fér el, a három hálózat még akkor is lehetővé teszi digitális tévéfrekvenciák megpályáztatását, ha a közszolgálati adókat és a két földi sugárzású kereskedelmi csatornát automatikusan elkezdik sugározni digitálisan is. Az átállás hatalmas beruházást igényel az Antenna Hungária (AH) Rt. részéről, mert ki kell építeni egy földfelszíni digitális adóhálózatot.
PRÓBASUGÁRZÁS. “Az AH Rt. mind az infrastruktúra alapjait, mind szakembergárdáját tekintve alkalmas a digitális sugárzásra. Ezt az is bizonyítja, hogy tavaly júliusban a főváros körzetében kísérleti jelleggel megkezdte a három közszolgálati adó földi digitális sugárzását egy csatornán. Cégünk stratégiai célja, hogy részt vegyen a földi digitális műsorszórás megvalósításában” – mondja Őri András, az AH Rt. szóvivője. Műholdas digitális sugárzást még régebben, 1996 szeptembere óta végez a cég. Ezt a szolgáltatást kábeles terjesztésű kereskedelmi tévétársaságok – korábban például a TV3, az MSat és a Szív TV, jelenleg pedig az ATV és a Minimax – igénylik, ugyanis ilyen formában juttatják el műsorukat a kábelszolgáltatókhoz, amelyek a digitális jelet analóggá konvertálva teszik rá a kábelhálózatra.
Bartha József szerint reális cél lehet, hogy nemzetközi egyeztetés alapján 2002-ben rendelkezésre álljanak a pályáztatásra alkalmas földi digitális frekvenciák, két évvel később már az adást is meg lehessen kezdeni, a földi analóg műsorsugárzás megszüntetésének határideje pedig 2010-2012 körül lehet. A megvalósításban talán az a legnehezebb, hogy a nézőktől is hatalmas befektetést igényel: a jelenlegi 3,7 millió televíziós háztartást alapul véve és a vevőkészülékre csak 50 ezer forintos költséget feltételezve is több százmilliárd forintos beruházásra van szükség.
