van kialakulóban azok után, hogy Magyarország kétoldalú megállapodásokat kíván kötni Csehországgal és Szlovákiával az agrárkereskedelem további liberalizációjáról. A hír hallatán többen máris szakadást kiáltottak, holott valójában a közép-európai országok ugyanazzal a problémával szembesülnek “kicsiben”, mint az Európai Unió (EU) “nagyban”. Azaz a fejlettebb, a kereskedelmi akadályok lebontására, a tranzakciós költségek csökkentésére inkább készen álló országok nagyobb sebességre kapcsolnak az integráció szorosabbra fűzése érdekében – az EU esetében ilyennek tekinthető a 11 ország alkotta monetáris unió.
A párhuzam tovább folytatható. A hosszú évekre visszatekintő lengyel-magyar agrárkereskedelmi vitákban hasonló érvek kerülnek elő, mint az EU-magyar viszonylatban. A lengyel – de ugyanígy a román – mezőgazdasági lobbi azért követel nagyobb piacvédelmet a belföldi termékek számára, mert szerintük azok a magyar agrártermékekhez képest kevésbé szubvencionáltak. Ágazati szinten egyébként nem igazán tér el a lengyel és a magyar támogatottsági szint – mindkettőé amúgy jócskán alatta marad az uniós értéknek -, termékekre lebontva azonban tényleg mutatkoznak különbségek.
A lengyelek igazi problémája, hogy a mezőgazdasági lakosság az összes munkaerő 25 százalékát teszi ki – miközben csak 7 százalékát termeli meg a nemzeti jövedelemnek. (Romániában ez az aránypár még kedvezőtlenebb.) Egy ilyen versenyképtelen agrárágazat lényegében lehetetlenné teszi az ország rövid távú belépését az EU-ba. A közvetlen termelői támogatások folyósítása ugyanis alapjaiban rázná meg az uniós büdzsét – e problémáról jelen lapszámunk Gazdaság+Politika rovatában is írunk -, amit aligha vállalnának a tagországok. Ha viszont a lengyel gazdákat megfosztják a szubvencióktól, akkor komoly versenyhátrányba kerülnek az uniós termelőkkel szemben. Valójában ezt hivatott kompenzálni, hogy a lengyel kormány a CEFTA-integrációban egyelőre vonakodik a második sebességbe kapcsolni. –
