Az igazság akkor kerek, ha elöljáróban leszögezizük: a “pannon tigris” hasonlat szerzői joga Matolcsy György gazdasági minisztert illeti. Ő sütötte el a poént egy előadásán, amelynek fő mondandója az volt, hogy Magyarország feltartóztathatatlanul halad a délkelet-ázsiai “kistigrisek” fejlődési pályáján; a gazdaság dinamikusan, kiegyensúlyozottan és arányosan növekszik. Ezzel a fejlődési ütemmel akár tizenöt év alatt el is érhető a szegényebb uniós országok akkori átlagos fejlettségi szintje. Magyarország részévé vált annak a gyorsan növekvő európai peremterületnek, amely sikerrel kapcsolódik be a globalizációba – hovatovább sikeresebben és gyorsabban, mint a fejlett európai országok, amelyek nehézkesen tudnak csak alkalmazkodni.
VONZÓ TÁVLATOK. A Matolcsy által vázolt tizenöt éves távlat vonzó, a számos szociológiai és történelemfilozófiai kitérővel spékelt eszmefuttatások magukkal ragadóak. Apróbb nézetkülönbségek inkább a hátralévő tizenöt évvel kapcsolatban fogalmazódnak meg…
Mindenekelőtt azzal, hogy az állam és szervei milyen szerepet vállaljanak és játsszanak az üzleti élet befolyásolásában. A nyolcvanas-kilencvenes évek nagy deregulációs és liberalizációs hulláma lefutott, a magyar gazdaságot mára lényegében piaci viszonyok uralják, amelyben az üzleti élet magántulajdonos szereplői autonóm módon döntenek ügyeikről.
Ehhez képest a politikai döntéshozók egyáltalán nem akarják tudomásul venni, hogy befolyásuk korlátozott; ha pedig élnek vele, hatékonysága felettébb kétséges. Arra példaként, hogy az állami beavatkozás (a beletenyerelés talán pontosabb kifejezés lenne) milyen drámai hatásokkal járhat, elegendő a gázáremelés kormányzati korlátozására és ennek kommunikációja utalni. Lapunk idei, június elsején megjelent számának szerkesztőségi véleményében írtuk: “A kormányzat jelenleg óriási károkat okoz a nemzeti olajtársaságnak. A gázárképlet üzleti alapúvá tételének halogatása rontja a Mol eredményességét. A jelenlegi kurzuson egy transznacionális olajtársaságnak immár érdemes megfontolnia a részvények ellenséges célú felvásárlását.” Igazunk lett – sajnos.
Ezért – az állami beletenyereléstől való elemi idegenkedésünk miatt – fogadtuk nem titkolt bizalmatlansággal a Széchenyi-tervet is, amely kifejezetten a központi kormányzat beavatkozásai révén próbálja élénkíteni a gazdaságot.
Nem biztos, hogy igazunk volt: a kormányzat által meghirdetett új lakástámogatási és -hitelrendszer, a jelzálog-alapú hitelezés kiterjesztése lökést adott az ingatlanpiacnak, fellendítette a lakásépítéseket, élő bizonyítékát adva annak, hogy az állami beavatkozás akár jótékonyan is hathat a piacra.
Erőteljes fenntartásokkal kezelünk továbbá minden nagyszabású állami programot, amely – tapasztalatból tudjuk – a legjobb esetben a jelszavak szintjére süllyeszti le a gazdasági tervezést, rosszabb esetben pedig a pazarlás, a lenyúlás és a korrupció melegágyává válik. Alaptézisként kezeljük, hogy nagy ívű állami programok helyett egészségesebb a gazdaság szereplőinél hagyni a jövedelmet, s hogy a gazdasági növekedés megteremtette a számottevő adócsökkentés feltételeit. Nem sok illúziónk maradt azzal kapcsolatban, hogy az államnak kell-e és szabad-e pénzt költenie gazdaságélénkítő programokra. Most mégis felül kell vizsgálni szkeptikus álláspontunkat.
A Széchenyi-terv első, a Gazdasági Minisztérium által részleteiben kidolgozott, s most nyilvánosságra hozott vállalkozáserősítő programja meglepően ígéretes. Ígéretes, mert áttekinthetően, logikusan, propagandisztikus sallangoktól mentesen szedi rendbe mindazokat az állami támogatási eszközöket, amelyek révén a hazai mikro-, kis- és középvállalatok működési feltételei javulhatnak. Mindezzel pedig nem utolsósorban az a célja, hogy megszüntesse a magyar gazdaság – Matolcsy György és kutatótársai által mindig is bírált – duális szerkezetét. (Ezen a kettősségen azt kell érteni, hogy egy viszonylag szűk, erősen exportorientált, döntően külföldi tulajdonú, néhány “modernizációs szigetre” koncentrálódó nagyvállalati kör állítja elő a GDP nagyobbik hányadát.)
TÖREDEZETTEN. Mindez pedig csupán azért meglepő, mert eleddig egy évtized nem volt elegendő arra, hogy az egymást váltó kormányzatok épkézláb programot tákoljanak össze az egyébként mindannyiuk által felettébb fontosnak tartott kis- és középvállalati szektor támogatására. Az 1999-es költségvetésben például még 64 olyan előirányzatot jelöltek meg, amely közvetve vagy közvetlenül a kis- és középvállalkozások helyzetének javítását szolgálták. Márpedig minél széttöredezettebb a támogatások rendszere, annál inkább pazarló, illetve annál nagyobb teret enged a visszaéléseknek.
A gazdasági tárca által most bemutatott programnak is ez az egyik gyöngéje: vajon lesz-e olyan intézményrendszer, amely a költségvetésben e célra elkülönítendő pénzeket tisztességesen szétosztja? Márpedig hatékony, átlátható és ellenőrizhető végrehajtó szervek nélkül a magyar gazdaság nem talpraesett pannon, de mindenféle szélnek kitett papírtigris lesz csupán. –
