m végül sikeres kísérletet, hogy Barak és Arafat – az ENSZ főtitkára és Clinton jelenlétében – legalább az elmúlt közel három hét vérontásának véget vessenek.
Kedden kora reggel bejelentették, hogy mindkét fél “azonnali lépéseket” tesz az erőszak megállítására. Ettől függetlenül továbbra is minden lehetséges. Talán az egyetlen dolog, ami jószerével kizárható: egy új “igazi” háború Izrael és az arab államok között. Az utóbbiak mögül eltűnt az a fajta szovjet támogatás, ami korábbi akcióik katonai fedezete volt. A frontországok közül Egyiptommal és Jordániával Izraelnek békeszerződése van, Szíriában pedig a diktátor, Hafez Asszad halála után gazdasági-technológiai fejlesztést tervező fia aligha vállalkozik most nyílt háborúra.
A legkevésbé rossz változat az, hogy középtávon is lehetetlen a megegyezés a jeruzsálemi óváros és a szent helyek feletti szuverenitás megosztásáról, ami júliusban, Camp Davidben is zátonyra futtatta a csaknem kész megállapodást. A legrosszabb változat az, hogy az utca szenvedélye (különösen az arab lincs-őrület és az izraeli rakétamegtorlás után) nem csillapodik és a keddi megegyezés után is tovább forog majd a vallási-politikai terror és ellenterror ördögi örvénye.
NETANJAHU ISMÉT A SZÍNEN. Emlékezzünk: a láncreakciót a “héja” Ariel Saron, az ellenzéki Likud párt főnöke indította el, amikor megjelent a Templom-hegyen, a Haram al Sarif, az arabok “nemes szentélyének” kapujában. Ez provokáció volt: Saron így demonstrálta Izrael szuverenitását az iszlám harmadik legszentebb helye felett. Ám a vizitet a biztonsági szolgálattal egyeztetve Barak testőrei fedezték. Azé a miniszterelnöké, aki Camp David asztalánál Jeruzsálem ügyében olyan kompromisszumot kínált Arafatnak és az arab világnak, mint izraeli kormányfő még soha.
A magyarázat: Netanjahu ex-miniszterelnök a napokban mentesült a gazdasági visszaélés vádja alól, s megjelent a politikai színtéren. Ez Saron számára a Likud vezetésének elvesztését jelentheti, Baraknak pedig egy sokkal veszélyesebb rivális megjelenését. Ezért (tehát egy közös ellenfél felbukkanása miatt) nem akadályozta meg a miniszterelnök Saron akcióját.
Arafat radikális-terrorista ellenzéke nyomban akcióba lépett. A Sharon-vizit másnapján bosszúra hívó prédikáció hangzott el az Al Aksza mecsetben és kőzápor zúdult a Siratófal előtti térre. A viszontválasz: sortűz és öt halott. Arafat, aki már kétszer halasztotta el a palesztin állam kikiáltását, s tíz nappal korábban Barak otthonában vacsorázott, tehetetlenül sodródott az árral. A láncreakció dinamikáját a Hamasz terrorszervezet határozta meg, amely egyeztette akcióit a gyakorlatilag szíriai megszállás alatt álló Libanonban működő és Irán által irányított Hezbollah vezetésével. Állami szintű, nyílt háborús konfrontáció helyett Izraelnek most egy elhúzódó terrorhadjárattal, az “Al Aksza felkeléssel” kell szembenéznie. Ráadásul ezúttal egy új front is megnyílt: Izraelben most első ízben a lakosság csaknem ötödét kitevő arab kisebbséget is magával sodorta a terrorakciók hullámverése.
A csapások és ellencsapások logikája (és Izrael esetében a térség egyetlen parlamenti demokráciájának belső pozícióharca) Barakot a jobboldal héjáinak vonakodó szövetségesévé, Arafatot pedig a vesztére törő terrorszervezetek rabjává tette. Éppen ez a függés az, ami veszélyeztetheti a keddi kompromisszum tartósságát.
AMERIKAI AGGODALMAK. Ez a konfliktus most nem világhatalmi érdekek összecsapásának tünete. Az angol és francia befolyás 1948 és 1956, az Izrael ellen indított első arab támadás és a szuezi válság közötti években összezsugorodott. Az 1956 után kibontakozó nagy szovjet-amerikai regionális párbajnak a moszkvai birodalmi összeomlás vetett véget. Akcióképes külső hatalomként csak Amerika maradt a színtéren. Washington biztonsági érdekeit a krízis többszörösen is fenyegeti. Izrael katonai ereje az egyetlen ellensúly a térségben Szíriával és főleg Irakkal szemben. Irán és Irak felboríthatja az olajpiac ingatag egyensúlyát. A legnagyobb exportőrök, a szaúdiak és az olajsejkségek biztonsága ezért is elsőrendű amerikai érdek (lásd: Öböl-háború). Így Washingtonnak Izraelre és az arabokra egyaránt szüksége van, közvetítői szerepét ezért csak úgy őrizheti meg, ha nem áll Izrael oldalára, hanem semlegesként viselkedik. Ezt is tenné, de egyelőre a felkorbácsolt szenvedélyek lehetetlenné tették egy Camp David II. megszervezését. Csak tűzoltási kísérletre tellett.
És amúgy mellékesen: a kétségbeesés csúcsán kikényszerített kiegyezés azon nem változtatott, hogy az elnökválasztási finisben Clinton már aligha adhat hírt a Fehér Ház kertjében komoly kiegyezésről – miközben az utódjelölt Al Gore elégedetten mosolyog a háttérben. –
