Éppen olyan ellentmondásos és kaotikus volt a helyzet a jugoszláv választások utáni második napon, mint az ország élete, sorsa és közvetlen jövője. Milosevics és az egyesült ellenzék vezetője, Kostunica egyaránt győzelmet ünnepelt. Közben már egy nappal korábban megindult a Nyugat koncentrált (de csak retorikai) nyomása. Az Európai Unió közleményben jelentette ki: ha Milosevics azt állítja, hogy győzött, az már eleve csalásnak minősül. A kórusból kiemelkedett a Moszkvában tárgyaló Schröder kancellár, aki arról adott hírt, hogy Jugoszlávia Putyin szerint is a “demokratikus változásokra” szavazott.
A legdiadalmasabb Cook brit külügyminiszter volt. “Gerincetörött” elnöknek nyilvánította Milosevicset, hozzátéve: “azt üzenem neki, hogy menjen az útból és eressze ki Szerbiát abból a börtönből, amelybe bezárta”.
GONDOS IDŐZÍTÉS. Az eredmény szerdára kötelezően ígért – de akkor is kétes értékű hivatalos nyilvánosságra hozatala és Milosevics tényleges reakciójának ismerete nélkül ez úgy hangzott, mint egy kívánsághangverseny. Hiszen Milosevics az erőszakszervezetek és az állami apparátus birtokában nem véletlenül írta ki a jugoszláv elnöki (és velük együtt a parlamenti és helyi) választásokat kilenc hónappal 2001 júliusa, mandátumának formális lejárta előtt.
Ez a nagy politikai ütközet mindössze két hónappal előzi meg az amerikai elnökválasztásokat. A voksolás közvetlen utóhatása pedig éppen az amerikai választási harc legkiélezettebb időszakára esik. Ez gyakorlatilag lehetetlenné teszi Washington számára, hogy a NATO apparátusának teljes (esetleg a katonai nyomásig is terjedő) súlyát érvényesítse.
Ha Milosevics a következő napokban nem hajlik meg a szóbeli nyomás előtt, akkor nemcsak az erőszakszervezetek árnyékában igen hatékony intellektuális és politikai megfélemlítés eszköztára áll rendelkezésére, hanem a látszat-legalitás védőernyője is.
Az előrehozott választások kiírásáról intézkedő törvény ugyanis arról intézkedik, hogy Jugoszlávia elnöke mandátumának lejárta előtt csak három esetben kényszerül “trónszékének” elhagyására: halál, a hivatalából való elmozdítás vagy lemondás esetén. Bármit is jelentsen az “elmozdítás” kifejezés, utód – netán ellenzéki politikus – megválasztása nem szerepel a feltételek között. Ez azt jelenti, hogy a belgrádi diktátor még Kostunica győzelmének formális elismerése esetén is hivatalában maradhat 2001 júliusáig. Nem kell nagy képzelőerő annak felvázolásához, hogy mi mindenre használható ez az időszak Milosevics számára.
MANŐVEREZÉSI LEHETŐSÉGEK. A bonyolult valóság másik tényezője, hogy ha a várható visszaélések és csalások, vagy egyszerűen a szavazatszámlálás csalafintaságai a következő napokban olyan “eredményt” hoznak, hogy az ellenzéki szövetség jelöltje nem szerezte meg múlt vasárnap a szavazatok abszolút többségét, akkor október 8-án újabb választási menetre kerül sor. Eben az esetben Milosevics választási szövetségre léphet a szélsőjobboldali radikálisokkal, sőt netán a Vuk Draskovics-féle Szerb Megújhodási Mozgalommal (SPO) is. (Draskovics már eleve megtette a diktátornak azt a szívességet, hogy külön indulván, kettészakította az ellenzéket, igaz, emiatt hétfőn megbánást tanúsított és lemondott a mozgalom éléről.)
A harmadik tényező, ami Milosevics helyzetét erősíti, még abban a valószínűtlen esetben is érvényesül, ha október 8-án, amikor már csak ketten párbajoznak, Kostunica abszolút többségét számolják ki. A maradék jugoszláv államszövetség meghatározó államának, Szerbiának az elnöki pozícióját Milosevics továbbra is ellenőrzése alatt tartja, hiszen abban a székben a jövő tavaszi szerb választásokig megbízható híve ül.
Magyarán, az ellenzék akár egy, akár két menetben elért győzelmének van ugyan egy távlati értelemben nem elhanyagolható szimbolikus jelentősége: megtöri a Milosevics-diktatúra legyőzhetetlenségének legendáját. A gyakorlati politikában azonban még mindig nagy a valószínűsége annak, hogy a belátható jövőben, a tavaszi szerbiai választásokig vagy esetleg 2001 júliusáig a diktátor továbbra is nyeregben marad.
És ha már előbb szimbólumokról és gyakorlatról beszéltünk, egy sorsdöntő kérdésben ez a kettősség egységbe forr: a nacionalizmus ijesztő vonzerejében. A majdani demokratizálás lehetőségének egyetlen letéteményese, a tizenöt párt szövetségének élén álló Kostunica maga is lángoló nacionalista. “Csak” azért vonzza a szerb közvélemény liberalizmus felé hajló részét is, mert nacionalizmusa soha nem degenerálódott vad etnikai gyűlöletté.
Ez persze belülről nézve ma sorsdöntő különbség. Kívülről szemlélve viszont arra int, hogy határainktól délre nem annyira hirtelen és drámai fordulat, hanem jó esetben is “csak” hosszú és küzdelmes gyógyulási folyamat érlelődik. –
