Sajnálatosan háttérbe szorul egy aprócsika tény a kommunizmusról és a fasizmusról mostanság dúló szenvedélyes vitában, amelynek tárgya: melyik volt a bűnösebb rendszer. Méghozzá az, hogy jelentékenyek az eltérések mind az egyik, mind a másik skatulyán belül az oda sorolható államok politikája, belső szervezete, vezérlő ideológiája között. Ciano gróf naplója – sok más mellett – a fasizmusok különbségeinek igazolásául szolgálhat. Korának fontos és tekintélyes szereplője Galeazzo Ciano, Mussolini veje és bizalmasa, hazájának a legizgalmasabb időszakban befolyásos külügyminisztere ugyanis az 1939 és 1943 közötti eseményeket és a hozzájuk fűzött észrevételeit naplójában rögzítette, s az utókornak kívánta örökül hagyni. A fasizmus politikai boszorkánykonyhájába betekintést engedő kényes dokumentumot a német és az olasz titkosszolgálat egyaránt meg akarta szerezni. Ez azonban nem sikerült, s a napló nyilvánosságra került.
HÍVŐ KRITIKUS. Az intelligens és művelt Ciano sokáig a Duce odaadó híve, de egyben – legalábbis feljegyzéseiben – kritikusa is. Neki, mint a külpolitika atyamesterének, bánata a náci Németországgal való szoros és veszélyes szövetség. Pontosabban, a bizonytalan kimenetelű háború, amiről már 1940 szeptemberében megjegyzi: csak egy biztos, ez a háború sokáig fog tartani. És a váratlanul eredményes nyugati villámháború idején messze vagyunk még a Szovjetunió elleni támadástól! Amikor arra is sor kerül, már így vélekedik: “Ez egy veszélyes játszma. Megismétlődik Napóleon története.” Mielőtt persze még szentté avatnánk a grófot, aki igyekezett hazájának részvételét e veszélyes játszmában minél későbbre halasztani, ide kívánkozik két megjegyzés. Mindenekelőtt az, hogy Ciano – aki egyébként bátor férfiú, hiszen bombázóraj-parancsnokként számos bevetésben vett részt – biztos támogatója a Ducének, aki még sokáig hisz a németek győzelmében és Hitler szavában. Emellett Ciano, bízva a háborús “zsákmányból való részesedésben”, feltétlen híve egy olasz vezetés alatt álló Földközi-tengeri Birodalom megteremtésének. E vágyálmok valóra váltásának szándéka vezetett azután a balkáni – Horvátország, Albánia, Görögország – elleni nem sok babérral kecsegtető hadjáratokhoz, valamint a balul sikerült észak-afrikai kalandorakciókhoz.
MAKACS NÉMETELLENESSÉG. Mindeközben Ciano bírálja is hazája támaszát és dicső szövetségesét: a Führert árulónak és megbízhatatlannak tartja, akivel “Olasz-országnak semmiféle közös irányvonala nem lehet”. Országa lakosságát joggal németellenesnek véli, a “németbarátokat egy kéz ujjain megszámolhatjuk”. Mussolini hatalomból való eltávolítása, illetve fogságából a nácik által való kiszabadítása után azonban számára is elérkezett a vég. 1944. januári kivégzése előtt, már a börtönben ezt írja: “Részünkről semmiféle ésszerű oka nem volt annak, hogy életünket és halálunkat a náci Németország végzetéhez kössük.” Ha így gondolta, miért támogatta a Duce – és a Führer – politikáját? Az e kérdésre adható válasz már meghaladná e recenzió lehetőségeit.
Kiindulópontunkhoz visszatérve, arra a megállapításra jutunk, amit e feljegyzések is egyértelműen bizonyítanak is: a Harmadik Birodalomban elképzelhetetlen lett volna egy Cianóhoz hasonló karakterű és gondolkodású külügyminiszter. Ott a kis képességű, velejéig szolgalelkű Ribbentrop “irányította” a külügyeket, akinek a napló szerint Göring a “Németország első számú papagája” címet adományozta. A két fasiszta rendszer közötti különbség az is, hogy Olaszországban a húszas évektől kibontakozott totális diktatúrában is megmaradt a királyság intézménye, valamint az sem éppen érdektelen, hogy a náci fajelmélet, s ezzel az antiszemitizmus nem vált sem ideológiai, sem szervezeti hajtóerővé. Míg a népharag döntő szerepet játszott a Duce csúfos végében, addig a náci Németországban Hitler vallásos kultuszának hatására a nép jó része végig kitartott vezére mellett. S még sorolhatnánk a különbségeket.
De folytassuk: a fasizmus harmadik bástyájáról, Spanyolországról George Orwell így ír: “Franco nem hasonlítható össze pontosan Hitlerrel vagy Mussolinival. Lázadása az arisztokrácia és az egyház támogatását élvező katonai zendülés volt, és nem az vezérelte, hogy fasiszta rendszert erőltessen az országra, hanem hogy restaurálja a feudalizmust” (Hódolat Katalóniának). A történelem mégis másképpen alakult. Spanyolország kimaradt a háborúból, a fasizmusnak e szolidabb (?) válfaja pedig még vagy harminc évig fennmaradt, és viszonylag békésen ért véget. Ám ez is egy másik történet.
RETUS NÉLKÜL. Mindent összevéve: Ciano naplója, “az események retus nélküli fényképei, az első, a leghitelesebb benyomások” írásba foglalása nem a fasizmus rehabilitálására sarkallja az olvasót, hanem arra – s már csak ezért is érdemes figyelmünkre -, hogy mélyebben, árnyaltabban ismerje meg e totalitárius rendszer egyik formájának, az olasz fasizmusnak szereplőit, mozgatóerőit és működését. –
