Idestova fél évszázada lesz annak, hogy megjeilent Simon Kuznets úttörő cikke, amelyben a gazdasági növekedés és az egyenlőtlenség közötti fordított U alakú kapcsolatra vonatkozó hipotézisét közzétette. Eszerint a növekedés a gazdaság egy szektorának fejlődésével indul, ami az egyenlőtlenségeket előbb növelni fogja. Ezután azonban a növekedés szétterülésével csökkennek az egyenlőtlenségek. A hipotézist nagyon sokan tesztelték és hosszú ideig elfogadottnak is tartották. Újabban azonban számos tanulmány vitatja.
szembenállás. Korábban a jövedelemeloszlás és a növekedés kapcsolatát a méltányosság és a hatékonyság konfliktusaként írták le: úgy, hogy a közöttük levő átváltási összefüggéseket (választási kényszereket) hangsúlyozták. A két, társadalmi szempontból fontos cél szembeállítása valószínűleg abból származott, hogy a két tényezőt egymástól függetlennek, de egymással rivalizálónak tekintették. Ez akkor változott meg, amikor a közgazdaságtanban teret kezdtek nyerni azon elméletek, amelyek a növekedést és a méltányosságot nem versengő, hanem komplementer jelenségekként kezelték.
Az egyenlőtlenségek nagysága és a gazdasági növekedés közötti kapcsolatot több csatorna teremtheti meg. Az egyik érvelés szerint a szélsőséges egyenlőtlenségek és újraelosztások rendszere a szegények számára jelentős ösztönzőket teremthet járadékvadászatra és nem legális tevékenységekre. Ez veszélyeztetheti a beruházásokat és rajtuk keresztül a növekedést. A másik gondolatmenet a politikai instabilitás veszélyét emeli ki. Eszerint ha nagyok a jövedelmi egyenlőtlenségek, akkor az növeli a politikai instabilitás lehetőségét, ami viszont ismét csak veszélyezteti a beruházásokat és rajtuk keresztül a növekedést. Harmadsorban a növekedési potenciált a szélsőséges egyenlőtlenségek korlátozhatják azért is, mert az aszimmetrikus, tökéletlen hitelpiacok egy jobbra erősen elnyúló (nagyon egyenlőtlen) jövedelemeloszlás mellett sokakat zárnak ki a kreatív előremenekülés, a jövő érdekében szükséges megalapozott eladósodás lehetőségéből, ami torzítja az erőforrás-elosztás hatékonyságát. A modellek egy negyedik típusa a demokratikus politikai rendszert tekinti közvetítő csatornának. Számos empirikus és elméleti bizonyíték van arra, hogy többpártrendszerű demokráciában a választások végső eredményét a medián szavazó (az a szavazó, aki a lényeges politikai kérdések tekintetében a szavazói tér közepén helyezkedik el) fogja eldönteni. Egyenlőtlen jövedelemeloszlás esetén a medián szavazó jövedelme lényegesen alatta lehet az átlagnak, ami azzal jár, hogy a választások a nagyobb fokú állami szerepvállalást és egyenlőtlenség csökkentést ígérő pártok javára fognak kedvezően eldőlni. A nagyobb fokú újraelosztás azonban egyben jelentős folyó állami kiadást jelent, ami elszívja a forrásokat a beruházásoktól, tehát csökkentheti a növekedési ütemet.
változó hangsúlyok. Magyarországon az európai periféria országainál valamivel alacsonyabb szintű a jövedelemegyenlőtlenség, és jók a növekedési kilátások. Mindazonáltal, érdemes olyan gazdaságpolitikai lehetőségeken gondolkodni, amelyek a prioritásokat úgy állítják fel, hogy a növekedési esélyek megmaradása mellett lehessen csökkenteni az egyenlőtlenségeket. Ilyen irányba mutat az, ha az állami újraelosztás hangsúlyai a direkt készpénzes támogatások felől olyan eszközrendszerek felé mozdulnak el, amelyek általában a gazdasági és humán infrastruktúrát preferálják. Néhány ilyet érdemes felsorolni. A kilencvenes évek oktatási expanzióját folytatni kellene. El kell érni, hogy minél többen jussanak el a felsőoktatásba, s járják azt végig. Szükségtelen, nem hatékony és nem is feltétlenül célravezető, hogy mindez egyben ingyenes képzést is jelentsen. Sokkal fontosabb ennél az, hogy a hitelpiacok tökéletlenségeinek oldására helyeződjön a hangsúly.
Rásegíthet a növekedésre, emelheti a foglalkoztatottságot és csökkentheti az egyenlőtlenségeket, ha oldódnak a munkaerőpiac rigiditását okozó, a munkaerő-felvételt és -elbocsátást nehezítő szabályozások. Biztosan rosszat tesz a növekedésnek és fokozza az egyenlőtlenségeket a magas minimálbér és a magas végkielégítés is.
Szintén a mobilitást érinti az egyik legfontosabb terület, a lakáshoz jutás támogatása. A munkaerő mobilitását azonban biztosan nem az a támogatási rendszer segíti elő, amelyik mindenáron a bennlakók által tulajdonolt lakások arányát akarja tovább növelni a már jelenleg is abszurd arányok fölé. Ennél lényegesen nagyobb pozitív hatást lehetne elérni azzal, ha az állam a magán bérlakásszektor kiterjedésére koncentrálna. Nem látszik tehát sorsszerűnek, hogy a növekedés és az egyenlőtlenségek között feltétlenül választani kelljen. Ez csak az alkalmazott gazdaságpolitikai eszközök egy bizonyos kombinációja esetén áll fenn, máskor nem feltétlenül. A cikk elején említett, a Kuznets görbét vitató írások egy része (más országok tapasztalatai alapján) éppen ezt tudta empirikusan feltárni. Talán középtávon Magyarország is lehetne erre példa.
