– Tavaly novemberben Seattle-ben a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tárgyalási fordulója, az idén februárban pedig Davosban a Világgazdasági Fórum alatt tömegek tüntettek a kereskedelem további liberalizációja, általában pedig a globalizáció ellen. Ön a tüntetők vagy a szabad kereskedelem hívei mellett áll?
– Magyarország mellett állok – ami számomra azt jelenti, hogy győztesen kell kikerülnünk a globalizációs küzdelemből. A kilencvenes években sikeres nyitást hajtottunk végre a globális üzleti szektor felé. Óriási siker a magyar export, a külföldi tőkebefektetések több mint 20 milliárd dolláros szintje. Ez a globális tér felé történő nyitás azonban lényegesen erőteljesebb és gyorsabb volt, mint amelyet Nyugat-Európa bármelyik országa 1945 után végrehajtott. A globális információs gazdaságnak nevezett világgazdaságban sem nagyon ismert a miénkhez hasonló erejű, gyorsaságú és mélységű nyitás. Ez aránytalanságokat teremtett a gazdaság szerkezetében, mind a külkereskedelem arányában, mind néhány más területen. De ezek inspiratív aránytalanságok – tehát nem csak kockázatokat rejtenek, hanem a fejlődés mozgatórugói. Ezért azt gondolom, hogy a következő tíz évben – megtartva mindazt, amit jól csináltunk a kilencvenes évtizedben -, a gazdaságpolitikát olyan elemekkel kell kiegészítenünk, amelyek eddig kimaradtak, mert a globális nyitásra összpontosítottunk.
– Látja-e módját és értelmét a hazai ipar védelmének?
– A hazai piac védelme a kilencvenes évek elején volt utoljára reális alternatívája a magyar gazdaságpolitikának. Akkor döntöttünk egy út mellett. Azt gondolom, hogy a XXI. század legelején, ebben a globális közegben már nincs ilyen döntésre lehetőségünk. Természetesen lehet élni olyan eszközökkel, amelyek önmagukban is előremutatóak: ilyen például a minőségvédelem, amely megvédi a hazai piacot a kevéssé megbízható termékektől.
– A minőségvédelem aligha hatékony a fejlett világ áruival és szolgáltatásaival szemben.
– Ez az eszközünk maradt…
– Lát-e esélyt további liberalizációra, mindenekelőtt a távközlésben, a pénzügyi és az energiaszektorban?
– A liberalizáció kifejezés helyett inkább a verseny erősítését használnám. Mint magyar közgazdász, ellenzek minden monopóliumot. Minden olyan területen, ahol a kilencvenes években az állami monopolhelyzetet felváltotta a piaci monopolhelyzet, ott én a piacnyitásnak és a verseny erősítésének vagyok a híve. Ilyen a távközlés és az energetika. A bankszektorban nem ez a helyzet. Ott ugyanis lehet verseny akkor, ha a legjövedelmezőbb befektetési forma nem az állampapírok vásárlása lesz. Most azonban az a helyzet, hogy az öröklött költségvetési szerkezetben a belföldi államadósság kamatszolgálata olyan magas, hogy az erre kibocsátott állampapírok jegyzése önmagában garantált és kényelmes befektetés, amely ellustítja a versenyt.
– Magyarország érdeke, hogy a mezőgazdaság támogatottsági szintje világszerte csökkenjen. Ehhez képest az uniós partnerségre való tekintettel kiszálltunk azoknak az országoknak a csoportjából, amelyek az agrárszubvenciók csökkentését szorgalmazták a WTO-ban. Nem érzi, hogy rossz időben akarunk egy olyan szekérre felkapaszkodni, ahová nem nagyon akarnak fölvenni bennünket?
– Nem gondolom, hogy az Európai Unió agrárpolitikájának irányában kellene elmozdulnunk. A magyar mezőgazdaságnak nem az olcsó tömegcikkek, hanem a réstermékek irányába kellene fejlődnie. Komparatív előnyünk van a különleges ízű termékek terén, valamint azok esetében, amelyekre feldolgozó vertikum épül. Lényegében csak azzal érdemes foglalkozni, ami drága.
– Az Egyesült Államok gazdasága soha nem látott hosszú idő óta, soha nem tapasztalt mértékben fejlődik, minden korábbitól merőben új szerkezetben. A nemzetközi versenyben az európai gazdaság mintha lemaradóban volna. Vajon jó modell-e Magyarország számára Európa?
– Az EU gyökeres átalakulás előtt áll. A nagy vállalatcsoportjaik nem elég nagyok, ráadásul nemzeti jellegűek. A globális versenyben valószínűleg egy transzatlanti fúziós hullám segíti majd ki Európát – legalábbis a nagyvállalatok szintjén. A kisvállalkozások terén különösen súlyos az EU elmaradása Észak-Amerikától. Az öreg kontinensnek hasznosítania kell a tengerentúli tapasztalatokat. A II. világháború után oly nagy sikereket felmutató szociális piacgazdaság modellje változatlan formában nem alkalmas a globális információs gazdasághoz való illeszkedéshez.
– Az uniós tagsággal és a globalizációval párhuzamosan a kormányok – akár akarják, akár nem – feladják irányító szerepüket a nemzetgazdaság fölött. Ön milyen szerepet szán a magyar államnak a gazdaságirányításban?
– A magyar állam képességei és lehetőségei jelentősen megcsappantak a kilencvenes évek piacgazdasági átmenete és globális nyitása következtében. Nagyon sok olyan funkciót, képességet vesztett el, amelyekkel korábban rendelkezett, s amelyekre most is szükség lenne – persze sok olyat is, amire már korábban se lett volna szükség, csak nem volt piacgazdaság és demokrácia. Az államnak a következő tíz évben egyik kezével a hiányzó infrastruktúra fejlesztését kell támogatnia – nem feltétlenül állami pénzből, de magára kell vállalnia a kezdeményező szerepet -, a másik kezével azonban az új információs gazdaságnak megfelelő szerkezet kialakulását kell segítenie.
– Vannak-e erre állami eszközök, hiszen az e-business kifejlődése az Egyesült Államokban a magángazdaság keretében, ráadásul exponenciálisan gyorsuló ütemben folyik. Milyen kitörési pontokat lát?
– Magyarország sok mindenben követte az Újvilágot. Történelmünk során volt már itt Amerika néhányszor – talán még lesz is. Az egyik kitörési pont: rákapcsolódhatnánk a kialakulófélben lévő globális információs cégcsoportokra. A hazai informatikai cégeknek az amerikaiakkal kellene összefonódniuk – nem kell megvárnunk, amíg Európa rákapcsolódik Amerikára! A másik kitörési pont az, hogy előbb-utóbb minden család otthonába bekerüljön a számítógép. Az egész életmódunkat, kultúránkat össze kel- lene kötnünk a komputerrel, az internettel, az információs gazda- sággal. A harmadik kitörési pontnak pedig azt tartom, hogy az egész oktatási rendszerünket át kellene formálnunk, s minél több számítástechnikához értő szakembert “kitermelnünk”.
– Lesz-e erre költségvetési forrás?
– Minden másnál fontosabb az információs gazdaság kiépítésének programja, akár költségvetési átcsoportosítások révén is meg kell találnunk ehhez a forrásokat. Amennyiben számunkra sok szempontból példa az ír gazdaság kilencvenes évekbeli teljesítménye, akkor legyen az is minta, hogy az írek 1996-ban elfogadták az információs társadalom programját.
– Készül valami hasonló nálunk is?
– Az itt működő vezető informatikai cégekkel szeretnénk szövetségben haladni. A miniszterelnök tervezi egy tanácsadó munkacsoport felállítását. Annak a nemzeti fejlesztési tervnek a keretében, amelyet Brüsszel kért tőlünk, tervezzük egy, az írhez hasonló program felépítését. Az első lépéseket megtettük.
– Az amerikai gazdaság nagy előnye, hogy mindez a magángazdaság keretében, állami beavatkozás nélkül történik. Nagyon fogékony az innovációkra, amelyek mellé képes kockázati tőkét szervezni. Vannak-e elképzelései arról, miként lehetne élénkíteni nálunk a kockázati tőketársaságok tevékenységét?
– A pénzügyminiszterrel és az egyik legnagyobb hazai bank vezetőjével a minap állapodtunk meg abban, hogy állami pénzek bevonásával felállítunk egy kockázati tőketársaságot. Ennek az a célja, hogy – a kivásárlási lehetőség fenntartásával – hosszú távú tőkejuttatást nyújtson innovatív vállalkozásoknak.
– A magántőke megmozdítását a kockázati tőketársaságokról szóló törvény hiányosságai, szigorú szabályai kötik meg. Ezen nem terveznek változtatásokat?
– Fölmerült ennek a szükségessége, már csak annak érdekében is, hogy a pesti tőzsdén, élénkítendő a forgalmat, forráshoz juthassanak az innovatív vállalkozások. Jómagam támogatom a szükséges jogszabályi módosításokat.
