Előfordulhat, hogy egy cég számviteli eredménye pozitív, miközben gazdasági eredménye negatív – olvasható a PricewaterhouseCoopers nemzetközi tanácsadó cég munkatársai által írt, magyarul az itteni iroda közreműködésével megjelentetett Részvényesi érték című könyvben. Ez az állítás akár bombaként is robbanhatna, ha a vállalatvezetők széles rétege komolyan venné. Egyelőre azonban nem veszi. Szakértők tapasztalata szerint ugyanis gyakran előfordul, hogy még az olyan – egyelőre fehér hollónak számító – vállalatvezetők is, akik látszólag elszánták már magukat a gazdasági eredmény előtérbe helyezésére, megrettennek, ha kiderül: az ezt szolgáló stratégia következtében a számviteli eredmény átmenetileg csökkenni fog vagy veszteségbe fordul át.
A hagyományos számviteli eredmény a fizetett kamatok által figyelembe veszi a hitel költségeit, de a saját tőke költségeit nem. Így a tulajdonosok által elvárt hozam nem jelenik meg az eredménykimutatásban. A befektetett pénz tehát látszólag ingyen van, pedig valójában éppen azért tették be a cégbe, hogy hasznot hozzon.
Egy társaság csak akkor tudja növelni a részvényesek vagyonának értékét, ha a részvénytőke hozama meghaladja annak költségét. A befektetők arra kíváncsiak, többet hoz-e a pénzük, ha azt az adott vállalatba fektetik be, mintha egy másikat választanának. Ráadásul nem egyszerűen hozamot szeretnének elérni, hanem a kockázattal arányos hozamot. Ha a pénzüket a viszonylag kockázatmentes bankbetétbe teszik, kisebb hozamot várnak el, mintha részvényekbe fektetik, s a kockázatosabb részvényektől többet remélnek, mint a kevésbé rizikósoktól. A vállalatvezetőknek a befektetők elvárásai mellett a hitelek költségét is figyelembe kell venniük, a vállalatnak ugyanis ezt is ki kell termelnie. A cég értéke akkor nő, ha a részvénytőke és a hiteltőke együttes költségénél többet termel.
Íme, az elvek. De miként ültethetők át ezek a gyakorlatba? Ha a számviteli eredményen alapuló mutatók nem, vajon mi használható a vállalatok értékelésére? Fejlett tőkepiacokon már a készpénzáramlás (cash flow) az ügyeletes sztár. A nagy intézményi befektetők a kockázatra, a növekedési várakozásokra és a cash flow-ra alapozzák számításaikat. Ugyanis a készpénzállomány az, ami “kézzelfogható”, ami nemcsak a kimutatásban jelenik meg, hanem valóban el is lehet költeni. Vagyis kulcskérdés, hogy a vállalat a jövőben mekkora szabad cash flow-t képes kitermelni.
A könyv az alapelvek, a számítások, az ezekhez szükséges definíciók és mutatószámok mellett kitér a felhasználás lehetséges területeire is, így az értékalapú cégvezetésre, a vállalategyesülésekre és -felvásárlásokra, a bajba jutott társaságok talpra állítására. Elemzi a különböző ágazatokat és piacokat, végezetül pedig megjósolja a könyvvizsgáló szakma átalakulását.
Bár a cím részvénytársaságokra utal, s a könyvben is minduntalan a “részvény” szóval találkozhatunk, hiba lenne azt hinni, hogy az állítások csak ilyen formában működő, esetleg kizárólag tőzsdei társaságokra érvényesek. A szóhasználatot inkább az magyarázza, hogy a részvényesi érték (shareholder value) előtérbe helyezése a fejlett tőkepiaccal rendelkező Egyesült Államokból indult el hódító útjára, s az elméletet igazoló felméréseket is elsősorban a részvényárfolyamok alakulásával lehet igazolni. Ám nem szabad elfelejteni, hogy minden tulajdonos növelni kívánja vagyonának értékét, az is, aki példának okáért egy kft.-be fektetett be. A könyv tehát hasznos olvasmány mindenféle cég tulajdonosainak és vezetőinek. Ajánlható amiatt is, hogy a szöveg közérthető, ráadásul kellemesen rövid fejezetekből áll. Az ember tehát úgy érzi, gyorsan halad: már megint végzett egy fejezettel. S ez nem érzéki csalódás, az olvasó valóban halad, ha másban nem is, szemléletének megváltoztatásában biztosan. –
