Az egykor szocialistának mondott térség gazidasági adatainak és kilátásainak legszembetűnőbb vonása a különféleség. Vannak itt katasztrófatörténetek háborúval – Szerbia-Montenegro – és anélkül, mint Moldova, Lettország és Ukrajna esetében. Vannak sikertörténetek is – Lengyelország, Szlovénia, Magyarország és Észtország -, és vannak felemás történetek, mint Horvátország és Bulgária példája mutatja. Vannak elmaradt katasztrófák – lásd mindenekelőtt Oroszországot, ha hitelt adunk a számoknak -, s vannak elmaradt sikertörténetek, mindenekelőtt Csehországban és Romániában. Vannak kimondottan jó fizetésimérleg-teljesítmények – a cseheknél és nálunk -, s vannak kevésbé megnyugtatóan alakulók, mint a balti államoknál és Lengyelországban. Vannak országok, ahol (az OECD módszerével számított) munkanélküliségi ráta közel 20 százalékos – Szlovákia és Horvátország -, s van, ahol ez 7 százalék körüli, mint a magyar, az észt, a litván és a cseh gazdaság esetében.
E különbségek legkésőbb 1995 óta élesen kirajzolódtak. A térséggel foglalkozó elemzők rendszerint három vagy négy csoportra osztják az átalakuló államokat, s különféle közvetlen és közvetett mutatók révén mutatják be az átalakulás sikere és a makrogazdasági teljesítmények közti egyre erősebbnek tűnő kapcsolatot. Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy a fejlődéstörténeti örökség, köztük a szocialista reformszakaszok, valamint a nyugat-európai növekedési gócok, így Dél-Németország és Észak-Olaszország földrajzi távolsága mennyiben árnyalja ezt a képet. Egyesek szerint ez utóbbi, a rendszerváltó politika szempontjából külsődleges mozzanatok dominálják az összképet, azaz az átalakító politika konkrétumainál erőteljesebben formálják a makroadatokban megjelenő reálteljesítményt.
LENINI ÚTON? Miközben a sokféleség mibenlétének föltárása és a lehetséges magyarázatok szembesítése számos konferencián, tanulmánykötetben és szakcikkben foglalkoztatta a szakembereket, a térségben élő népek szempontjából legfontosabb külső hatalom, az Európai Unió (EU) döntéshozatalában mintha új életre támadt volna mauzóleumából Lenin. A politika elsődlegességének elvét ugyanis senki sem fogalmazta meg erőteljesebben, mint annak idején a szovjet állam megalapítója.
Talán a történelmi véletlen hozta úgy, hogy az EU vezetői épp abban az országban fogalmazták meg a közép- és kelet-európai térség államait ismét egyetlen általános nagy keleti politikai stratégiába olvasztó, azaz egységesítő kibővítési stratégiájukat 1999 decemberében, ahonnan 1917 áprilisában Lenin szabott új irányt a történelem menetének. A helsinki döntések ugyanis a korábban második körbe sorolt tagjelöltek “fölértékelésével” és a nyilvánvalóan EU-éretlen Törökország számára megfogalmazott tagjelölti meghívással a stratégia, a geopolitika diadalát mondták ki a gazdasági és intézményi realitások és teljesítménykülönbségek ellenében.
KATONAPOLITIKAI MEGFONTOLÁSOK. A koszovói háború emléke természetesen könnyen érthetővé teszi, hogy egyoldalú katonapolitikai megfontolások miként kerülhettek a gazdaságiak elébe. Az azonban ugyancsak jól ismert a történelemből, mily kevéssé valószínű eshetőség az, hogy egy destabilizálódott térség gazdasági talpra állítását bizonytalan, illetve konkrét pénzösszegek tekintetében semmire sem kötelező diplomáciai ígéretek helyettesíthessék. S miközben a Nyugat balkáni szerepvállalásának története a félbehagyott akciók történeteként ismeretes, a geopolitikai közelítés ahhoz bizonyára elégséges, hogy a tagjelöltekkel foglalkozó közigazgatási és elemzői erőket fölaprózza.
Ráadásul az a stratégia, amely az esetleg önhibájukon kívül lemaradók fölzárkóztatását tekinti fő céljának, elkerülhetetlenül vezet az éllovasok visszatartásához. Az első kibővülés lehetséges dátumáról – Romano Prodi elnök és a német kormány sürgetése ellenére – épp azért nem határoztak, mert 2005-2008 az élenjárókra elbizonytalanítóan hatna.
Ekkor pedig egy másik üzenet, egy rejtett, de valós felismerés válik meghatározóvá. Az Európai Unióba való belépés elsősorban mégsem a tagjelöltek erőfeszítésein, nem is ezek eredményein, hanem a közösség – közelebbről egyelőre meg nem határozott – felvevőkészségén áll, vagy bukik. Jó teljesítményre tehát főképp önérdekből, a saját versenyképesség megőrzésére, nem pedig különféle brüsszeli elvárások teljesítése végett van szükség, méghoz- zá függetlenül attól, mikor tárul ki az unió kapuja. –
