Képzeljük el, hogy egy olyan szigeten élünk, ahol csupán egyfajta télikabátot, tévét és rádiót lehet vásárolni, ahol csak egy típusú autó kapható, valamint minden bank és biztosító egy cég érdekeltségi körébe tartozik. Nem valószínű, hogy sokan lennének boldog polgárai e monopólium-szigetnek – kivéve természetesen magukat a monopol cégek tulajdonosait és vezetőit. Ilyen sziget persze valójában nem létezik, napjaink globalizálódó világában mégis sokan adnak hangot félelmüknek, hogy a nemzetközi kereskedelem teljes liberalizálása, a nem egyenlő eséllyel indulók közötti “tisztességtelen” verseny előbb-utóbb oda vezet, hogy minden fontos iparágat ha nem is egy, de két-három, egymással szoros viszonyban álló cég tart majd ellenőrzése alatt. E félelmek nem alaptalanok, hiszen a tőke terjeszkedésének rideg logikájából valóban annak maximális koncentrálódása következik.
Nem véletlen, hogy a modern versenyjog egyik legfontosabb területét a vállalkozások szervezeti összefonódásának ellenőrzése jelenti. Közérdekből gátat kell szabni a “nagy hal megeszi a kis halat” folyamatnak. Mérlegre kell tenni az egyre nagyobb méretek egy cégen belüli koncentrálásából adódó hatékonysági előnyöket a versenyzők számának csökkenéséből eredő hátrányokkal. A versenyjog soha nem ellenezte azt, hogy egy cég jó szereplésének jutalmául a piac nagy részét, vagy akár egészét meghódítsa. A versenyjog csak akkor lép fel egy cég növekedésével szemben, ha az pusztán a pénzügyi erőre alapozott felvásárlásoknak, egyesüléseknek és egyéb szervezeti átrendeződésnek tudható be.
A FÚZIÓS RENDELET. Az Európai Unió (EU) működésének alapját az egységes belső piac adja. Ennek lényege, hogy a termelési tényezők szabadon áramolhatnak, a vállalkozás és a kereskedelem alapvető szabályai megegyeznek, valamint mindenki betartja a közös versenyszabályokat. Az integrált közös piac hatékony működéséhez szükséges versenyjog egyik fő pillére a vállalati koncentrációk ellenőrzéséről szóló 4064/89/EGK Tanácsi rendelet (a “fúziós rendelet”), amelynek elfogadását évtizedes huzavona előzte meg. A kilencvenes évek elejétől kezdve ez vált az Európai Bizottság versenyügyekért felelős IV. főigazgatóságának “húzóágazatává”.
A fúziókontroll szükségességét az az alapvető felismerés alapozza meg, hogy a piaci struktúra meghatározza a szereplők viselkedését, az utóbbi pedig kihat az ágazat vagy az egész nemzetgazdaság teljesítményére.
Az EU-ban a versenyjog részben integrációs indíttatású. A fúziós rendelet preambuluma szerint a korábbi országhatárok átjárhatóvá tétele a vállalatok szervezeti újrarendeződését vonja maga után. Ez összességében üdvözlendő folyamat, de ügyelni kell arra, nehogy a reorganizáció tartós károsodást okozzon a versenyben. A közösségi jog ezért tiltja azokat a koncentrációkat, amelyek piacuraló óriások létrehozásával jelentősen akadályozzák a hatékony versenyt.
Ahhoz, hogy egy tranzakciót az Európai Bizottság egyáltalán elbírálhasson, két feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt, az ügyletet koncentrációnak kell minősíteni, másrészt el kell érnie egy bizonyos – bonyolult módon kiszámított – forgalmi küszöböt. Koncentrációnak tekinti a rendelet a vállalatok egyesülését, a beolvadást, a felvásárlást, az ellenőrző részesedés szerzését és teljes funkciójú közös vállalat alapítását.
Brüsszelhez viszont csak azoknak a vállalatoknak kell engedélyért folyamodniuk, amelyek elérnek bizonyos forgalmi küszöbértékeket (lásd külön anyagunkat). E limitek vonják meg a határvonalat a tagállami keretek között folyó fúziókontroll és az uniós engedélyezés között. Ha egy fúzió az említett közösségi rendelet hatálya alá tartozik, akkor azt csak egy helyen, Brüsszelben kell és lehet engedélyeztetni. A tendenciákat tekintve érdemes megjegyezni, hogy a küszöbök egyre csökkennek; így bővül a bizottság elé kerülő ügyek köre. A rendelet 1998 márciusában életbe lépett módosítása is ebbe az irányba tett lépéseket, illetve az idén is várható a léc lejjebb vitele.
UNIÓS BELESZÓLÁS. Az EU csak abban az esetben kér magának beleszólást a tranzakciókba, ha a felvásárlás érdemi hatást gyakorol a közös piacra. Közömbös viszont, hogy a fuzionáló cégeknek a világ mely sarkában van a székhelyük; csak az számít, hogy az unió területén is forgalmaznak-e. Ennek következtében az EU-n kívül megvalósuló koncentrációkat is engedélyeztetni kell a bizottsággal, amely már többször – így az amerikai Boeing és McDonnel Douglas, valamint a szintén amerikai WorldCom és MCI közti összeolvadás során – élt is ezzel a lehetőséggel. S arra is volt példa, hogy egy ilyen, unión kívüli fúziót megtiltson a testület – ez történt 1996-ban a dél-afrikai Gencor és a Lonrho esetében.
Az eljárás két részből áll. Az ügyek nagy részét egy hónapon belül tisztázzák, ahol azonban a bizottságnak aggályai merülnek fel, ott dönt egy második, részletesebb vizsgálat beindításáról, amelyre további 4 hónap áll rendelkezésére. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták, hogy az ügyeknek csupán mintegy 6 százaléka jut el a második fázisba.
A tervezett fúzió következményeit a bizottság nem általánosságban, hanem csak az úgynevezett releváns piacon vizsgálja. Ilyen piacot azok az áruk alkotnak, amelyek funkciójuk, áruk és egyéb jellemzőik alapján a fogyasztók számára egymással felcserélhetők, helyettesíthetők. A bizottság hagyományosan a nagyon szűk piaci definíció híve – ez a versenybarát szemlélet, hiszen minél szűkebb piacon számoljuk a részesedéseket, annál nagyobb a piaci dominancia valószínűsége. A Swedish Match és az AV nevű cég ügyében a bizottság például különbséget tett a kereskedelmi forgalomba szánt gyufák, az eldobható öngyújtók és a reklámhordozó gyufák között, mondván: pusztán a funkcionális azonosság (tűzgyújtás) nem mindig elegendő az egyazon piachoz tartozás kimondásához.
A koncentráció értékelésénél az egyik legfőbb szempont az új egység piaci részesedésének vizsgálata. A 25 százalék alatti koncentrációk nem szoktak problémát okozni, ugyanakkor a kellően dinamikus, nyitott piacokon az átmenetinek tűnő, nagyobb részesedések is elfogadhatók lehetnek. Így például az Alcatel és a Telettra esetében a bizottság a 80 százalékos piaci részesedésre is rábólintott.
A testület által feltárt versenyjogi problémákat az érintett vállalatok nagyon gyakran úgy kísérlik meg eloszlatni, hogy “önkéntes” vállalást tesznek. Erre 1998 márciusa óta már a vizsgálat első fázisában is lehetőség van.
Míg a közösségi fúziókontroll elmúlt éveiben 11 esetben történt meg, hogy a bizottság megtiltott egy koncentrációt, Magyarországon ilyenre csak kétszer volt példa.
A szerző a Gazdasági Versenyhivatal munkatársa; a cikkben kifejtett nézetei nem feltétlenül tükrözik a hivatal álláspontját.
