Fantasztikusan megalkotott szerkezet az élőlények bőre. Irdatlan mennyiségű adatot dolgoz fel hőmérsékletről, nedvességtartalomról, nyomásról, anyagösszetételről. Érzékeli a légmozgást, egy ponton való találkozás esetén is meg tudja becsülni a vele érintkező tárgy méretét, riasztja “gazdáját” veszély esetén, illetve felkészíti a kellemes élményekre. Ám a bőr nem csupán regisztrálja a külvilágból érkező üzeneteket, de fontos szabályozó szerepe is van. Jeleket küld, amelyek befolyásolják a vér áramlását, aktivizálja a verejtékmirigyeket, riadóztatja az immunrendszert, hogy induljon csatába a betolakodók ellen, s megállítja az ultraviola-sugárzást. Még elpusztulását követően is hasznára van viselőjének: a bőr halott sejtjei védőréteget alkotnak a nemkívánatos behatolókkal szemben.
Földünk ilyen funkciójú elektronikus bőrt ölt magára az előttünk álló évszázad folyamán. Az érzékelt dolgok, illetve az arra kiadott reakciók továbbítását a biológiai lényekben ellátó idegpályák szerepét az internet fogja betölteni. E bőrréteg összestoppolása már napjainkban is folyik. Alkotórészei a kihelyezett sok milliónyi elektronikus figyelő és mérőberendezés: termosztátok, nyomásszabályozók, szennyezésérzékelők, kamerák, mikrofonok, vércukorszint-érzékelők, EKG- és EEG-berendezések. Ezek figyelik és szondázzák a városokat, a veszélyeztetett fajokat, az atmoszférát, a hajókat, az autópályákat, a kamionokat, az emberi párbeszédeket, a testünket – de még az álmainkat is.
Tíz év múlva már billiónyi ilyen érzékelővel leszünk körülvéve, a közös elem mindegyikben a mikroprocesszor és a rádió adó-vevő lesz. Az Ernst & Young prognózisa szerint 2010-ben a Föld minden lakosára 10 ezernyi jut ezekből a kis készülékekből. Azok állandó kapcsolatban állnak majd egymással. Kommunikációjuk persze nem a cammogó emberi beszéd tempójával zajlik majd. “Másodpercenként 50 kilobit, ez vicc lenne” – fortyan föl Horst L. Stormer, a Lucent Technologies Inc.-hez tartozó Bell Laboratories és a Columbia University Nobel-díjas fizikusa. A gépek jobban kedvelik a gigabites sebességű, vagy még annál is gyorsabb társalgást – tereferéjük olyan irtózatos tempóban folyik majd, hogy abból az emberek legfeljebb szófoszlányokat csíphetnek el.
Mennyit oszt majd meg velünk tudásából ez a földkerekségnyi figyelőhálózat? Miként tudjuk hasznosítani az általa összegyűjtött információtömeget? Néhány évig – talán egy évtizedig – még nem alakul ki egy idegközpont arra, hogy összefogja ezt a rendszert. Agyközpont pedig pláne nem. Viszont jó néhány tudós van azon a véleményen, hogy a rendszer bizonyos mértékű öntudatra ébred, ha az internet a mainál “érzékibbé” válik, s valamennyire megközelíti az emberi agy bonyolultsági szintjét.
Az érzékelés csupán az egyik tényező azok közül, amelyek az intelligenssé válás irányába lökdösik az internetet. Vele párhuzamosan kialakulóban van valamiféle borzongtató szimbiózis az emberi és a gépi tevékenység között. A világháló terepet biztosít például a programozók világszerte szétszórt ezreinek, hogy együttműködjenek a szoftverfejlesztésben, a programokban fellépő hibák felkutatásában. Ennek az eredménye a szoftverkészítés új evolúciós állomása: a szabad forráskódot meghirdető mozgalom, amely elvezetett a Linux operációs rendszer összerakásáig. A Linux sajátos ökoszisztéma módjára működik, ez egy “önkorrigáló spontán szerveződés”, ahogyan azt az egészet elindító “szabadságharcos”, Eric Raymond megfogalmazta A katedrális és a bazár címen közzétett internetes manifesztumában. Az eddigi hatékony együttműködésből kiindulva ez a szerveződés képes lehet ledönteni azokat a technológiai korlátokat, amelyek ma a mesterséges intelligencia kifejlesztésének útjában állnak.
S jóllehet, a szilikonra épülő mai hálózataink ránézésre meglehetősen kevéssé hasonlítanak az agyhoz, az internetes csomópontokra máris az a szerep hárul, mint az idegsejtekre. Történtek már olyan kísérletek, amelyek során a kutatók rendkívül összetett számítási műveleteket – a csillagközi rádióhullámok dekódolását – csaknem egymilliónyi, egymással összehangoltan dolgozó személyi számítógépre osztottak szét. Nem telik bele tíz év, s a már említett, egyenként kihelyezett mikroprocesszorok különböző csoportjai alkalmi társulásokra léphetnek egymással, s időről időre mintegy véletlenszerűen kialakult számítógépként funkcionálhatnak. Ennek megértéséhez ne a mai PC-hálózatokban gondolkodjunk! Annak a rendszernek a termináljai inkább hasonlítanak majd a mobiltelefonokra vagy a mai tenyérben hordozható minikomputerekre; persze külön-külön is “okosabbak” lesznek az asztali gépek mai csúcstípusainál. “Képzeljük el mindezt valamiféle ökológiának, információs környezetnek, amelyben az egyes elemek bonyolult kölcsönhatásban állnak” – magyarázza John Parkinson, az Ernst & Young vezető technológiai szakértője.
KLÁNOSODÓ KOMPUTEREK? A számítógépek spontán társulásai kiváló táptalajul szolgálhatnak az úgynevezett eredőjelenség kialakulására. Ezen elmélet kutatásába leginkább talán a Santa Fe Institute munkatársai vetették bele magukat, közülük is Murray Gell-Mann fizikus és John H. Holland számítástechnikus. E kutatóműhelyhez fűződik egy új, a fentiekkel szorosan összefüggő tudományág, az úgynevezett komplexitás alapjainak lefektetése is. Lényegében azt vizsgálják, mi lesz az eredője sok egymástól többé-kevésbé független tényező egyidejű hatásának. Egyetlen hangya például nem tudja visszaverni egy darázs támadását, de a hangyaboly lakói együttesen képesek erre. Agyunk egyetlen sejtje önmagában semmire sem használható, ám az ott még megtalálható néhány tízmilliárd másikkal közös munkálkodás révén varázslatos szellemi teljesítmények születhetnek.
A komplexitás szakértői azzal számolnak, hogy hasonló jelenség következik be az interneten, amikor az már milliárdnyi okos kis gépezetet fog össze, s a rendszer minden eleme között több ezernyi összeköttetési lehetőség áll rendelkezésre. Az egész azután többre lesz képes, mintha minden elemének egyedi teljesítményét összeadnánk. “Egyszer csak elérkezünk ahhoz a ponthoz – jósolja Gerold Yonas, a Sandia National Laboratories vezető munkatársa -, amikor ez a tömegnyi összekapcsolt számítógépből álló rendszer újrakonfigurálja önmagát, s az internet egyes szegmensein olyan műveletekre kerül sor, amelyek végrehajtását senki sem kezdeményezte, pláne nem programozta bele a rendszerbe.”
“Az emberek persze nem szorulnak ki teljesen e folyamatokból” – nyugtat meg mindenkit Leonard Kleinrock, aki annak idején feltalálta a csomagok címzés szerinti automatikus megkülönböztetésének technológiáját, s ami tárgyunk szempontjából még fontosabb: harminc éve ő alkotta meg az internet első sejtjét a híres Los Angeles-i UCLA egyetemen. “Emberek milliói előre nem látható módon pumpálják bele gondolataikat a rendszerbe, s természetesen ez is részévé válik a komplex folyamatnak” – mondja, s állításának igazolásául éppen a szabad forráskód mozgalmát hozza fel.
Az eddig tárgyalt ökoszisztémához keverjünk hozzá tehát néhány százmilliónyi intelligens szoftvert – de nem ám azokat a manapság ismert web-böngészőkhöz hasonlatos tyúkeszű példányokat -, végül adjuk hozzá mindehhez a néhány milliárdnyi digitális házvezetőnőt, használati eszközt és szórakoztató micsodát, azok teljes hangkavalkádját beleértve. A kész masszát kinyújtva megkapjuk a Föld új ruhájául szolgáló, érzékelőkkel és mérőeszközökkel borított szövetet. “A rendszer a maga egészében válik egy hatalmas digitális lénnyé” – fogalmaz Toshidata Doi, a Sony Corp. e témára ráállított laboratóriumának vezetője. “Mindezt nagyon gondosan kell előkészítenünk, hogy a végeredmény hasznára legyen az emberiségnek.”
Éppen ez az viszont, ami nem ígérkezik egyszerűnek. A folyamatok eredője nem mindig az, amire számítunk, néha csak kicsit tévedünk, de a végzetes hibát sem lehet kizárni. A Sandia kutatóintézetben olyan szimulációt végeztek el, amelynek során egy hálózat meghatározott pontjaira telepített különböző szoftvereknek egymással kellett kommunikálni. A kísérlet során azt tapasztalták, hogy a szoftverek klánokba tömörültek. “A valóságban működő klánok pedig valamilyen jól meghatározható érdekek mentén jönnek létre – emlékeztet Gerold Yonas -, s ezek az érdekek akár egymással szöges ellentétben állók is lehetnek.”
ÖNGYÓGYÍTÓ RENDSZEREK. Mire idáig eljutunk, a digitális rendszereknek magukévá kell tenniük valamennyit az élő organizmusok védekező- és ellenállóképességéből. “Kezdetnek az is jó lesz, ha a rendszer utólag kijavítja a rendellenességeket, mintegy meggyógyítja önmagát” – véli Martin J. Kaplan, a Sprint műszaki igazgatója. A folytatás: amikor a Föld mesterséges bőre veszélyt érzékel – legyen az földrengés, mágneses vihar, vagy akár a pénzügyi folyamatokban fellépő zavar -, az internet azonnal veszi a jelzést, riasztja az embereket, egyúttal “forgalomelterelést” hajt végre.
A Santa Fe-i iskola bírálói szerint a fentebb leírtaknak nincs kőbe vésett elméleti alapja. Ezt persze a másik oldalon is elismerik, de – állítják – nem is lehet, annyira új ez a kutatási terület. “Ez már a XXI. század tudománya” – mondja William N. Joy, a Sun Microsystems Inc. alapítója és kutatásvezetője.
Az emberiség már azon is fáradozik, hogy bolygónkon kívülre, naprendszerünk további övezeteire is kivesse hálóját. A Jet Propulsion Laboratory (JPL), a NASA pasadenai kutatóintézetének munkatársai az internet “űrváltozatán”, az InterPlaNeten dolgoznak. Ez a kiterjesztett háló a Holdat, a Marsot, néhány kisbolygót és üstököst is bekapcsolna a Föld idegrendszerébe.
Napjainkban igen bonyolult, költséges és csak egy igen szűk körre korlátozódó a kommunikáció az ember nélküli űrszondák és a Föld közötti párbeszéd. “Az InterPlaNet mindezt leegyszerűsíti, olcsóbbá teszi, ráadásul az egész bárki számára hozzáférhetővé válik, így mégis csak más lesz az a pillanat, amikor az első űrhajósok megérkeznek majd a Marsra” – mondja Adrian Hooke, a JPL-nél folyó kutatás irányítója. Később a Föld telemetrikus idegrendszere teljesen behálózza majd a naprendszert. Az internet – csakúgy, mint az InterPlaNet – teljes mélységében nem éli át azt a borzongást, amely az embereken végigszalad majd e hatalmas fejlődés láttán. Valamilyen gyengébb vibrálás azért csak érződik majd a világháló elektronikus gerincén is…
