A magyar történelemből jól ismert Jellasics bán a kilencvenes évek eleje óta ismét kivont karddal ül harci ménjének nyergében, Zágráb nevére visszakeresztelt főterén. Ám egykori politikai törekvéseit némiképp módosítva, a korábbi északi iránnyal szemben ezúttal dél felé mutat kardjával. Amint a szobor is árulkodik: a sok száz éves múltra visszatekintő horvát-magyar kapcsolatokat manapság nehéz lenne konfliktusosnak nevezni, jóllehet ennél sokkal több eredményről egyelőre nem is igen lehet beszámolni.
“Már hogy ne lenne stratégia!?” – replikázik egy magas rangú magyar diplomata, a magyar-horvát együttműködés kereteit firtató kérdésre. Majd rögvest idézi Orbán Viktor miniszterelnök nemrégiben tett kijelentését, aki szerint a Magyarország és Horvátország közötti kapcsolatokat egyenesen a stratégiai partnerség jellemzi. Hasonló szellemben nyilatkozott zágrábi látogatásakor Göncz Árpád köztársasági elnök is, azt állítva, hogy a két ország érdekei és céljai megegyeznek.
A déli szomszédunk iránti fokozott figyelem – és az ezt körülíró új fogalom, a stratégiai partnerség – kormányzati olvasatban nem jelenti azt, hogy a magyar-horvát barátság a hazai diplomáciai stratégia minden mást háttérbe szorító prioritása lenne. Azt azonban a Külügyminisztériumban (KüM) is elismerik, hogy a “történelmi kötődések és a gazdasági, politikai érdekek okán” a horvát kapcsolatot kitüntetett módon kezelik.
Ellenzéki vélemények szerint a jelenlegi horvát kormányzat irányában látványos gesztusokat gyakorló Magyarország számára a legfeljebb néhány tízmillió dollárban mérhető esetleges gazdasági haszonnál fontosabb, hogy határai mentén demokratikus berendezkedésű országok helyezkedjenek el, melyek tágabb környezetükre is jótékony hatást gyakorolnak. “Nagyon kérdéses, hogy a Tudjman-rezsim nemzetközi elszigeteltségét éppen nekünk kell-e enyhíteni” – állítja Eörsi Mátyás szabaddemokrata honatya, az előző kormány külügyi államtitkára.
VÁGYAK ÉS REALITÁSOK. A gazdasági tények mindenesetre egyelőre nem igazolják a politikai várakozásokat. Horvátországgal ugyan a kilencvenes években megduplázódott a magyar kereskedelmi forgalom, ám a tavalyi statisztikák szerint összességében így is csak a 27. helyen áll külkereskedelmi partnereink sorában. A két ország közti tőkebefektetések egyelőre ugyancsak gyerekcipőben járnak: a magyar cégek által eddig befektetett tőke – becslések szerint – összességében nem haladja meg az egy-két millió dolláros szintet, horvát oldalról pedig jószerivel az ételízesítőiről ismert Podravka mohácsi gyára az egyetlen említhető itteni befektetés.
Egyes tőkepiaci elemzők szerint a horvátok idegenkednek a magyar tőke beengedésétől. Példa erre a BorsodChem spliti gyárvásárlásának meghiúsulása vagy a Zalakerámia esete, mely annak idején nem közvetlenül, hanem saját ausztriai leányvállalatán keresztül szerzett tulajdonosi jogokat Horvátországban. A jelenség magyarázata – a közösen megélt történelem élményeinek felemás emlékezetén túl – feltehetően a nemzeti függetlenségüket frissen elnyert kisállamok sajátos pszichológiai helyzetében keresendő. Eszerint a külföldi tőkebevonás csorbíthatja az ország függetlenségét. A privatizáció során eddig szinte kizárólag az 1990 óta egypárti kormányzást gyakorló Horvát Demokratikus Közösséghez (HDZ) hű gazdasági csoportok részesültek előnyben. Az áttekinthetetlen, a HDZ-n belüli hatalmi harcok által befolyásolt gazdasági életet megrendítette a tavaly év eleji súlyos banki csődhullám. A központi bank ellenőrző jogosítványait azóta ugyan megerősítették, a gazdaság krónikus tőkehiánya azonban mit sem változott. Ennek eredményeként a horvát GDP az idén várhatóan több mint két százalékkal csökken, miközben a munkanélküliségi ráta 20 százalék közelébe emelkedik.
Az öt évvel ezelőtt még csaknem száz százalékos inflációt 1995-ben ugyan sikerült megfékezni, és az aktív állami árszabályozásnak köszönhetően azóta is ellenőrzés alatt tartani, ám a nemzeti fizetőeszköz, a kuna mesterségesen magasan tartott árfolyama miatt a fizetési mérleg egyensúlyát egyre nehezebb fenntartani. Ráadásul a hagyományosan legnagyobb horvát devizabevételi forrás, az idegenforgalom az egykori Jugoszlávia területén zajló háborúk miatt lassan egy évtizede válságban van. Így kénytelen-kelletlen, a zágrábi kormány az idén nekilátott a stratégiai ágazatok privatizálásának. Ennek nyomán legutóbb a Matávban is érdekelt Deutsche Telekom szerzett részesedést a horvát távközlési vállalatban (lásd külön írásunkat).
Egy másik stratégiai jelentőségű cég, az INA nevű kőolajipari vállalat tulajdonosi szerkezetének átalakítása kapcsán szóba jön a közvetlen magyar részvétel lehetősége is (Figyelő, 1999/33. szám). A kizárólagos állami tulajdonú cég sorsa talán mindennél fontosabb a horvát döntéshozók számára. A kilencvenes évtized elején vívott függetlenségi harc sikere nem kis részben ezen a vállalaton múlott, melynek valutatartalékai időnként meghaladták a horvát államét. Nem meglepő tehát, hogy a horvát kormány nagyon óvatosan kezeli az INA és a magyar Mol esetleges fúziójának kérdését.
VÁLLALATI SZEMPONTOK. Jóllehet az egyesülésről szóló döntést várhatóan csak a hamarosan esedékes választások után megalakuló kormány hozza majd meg, a szakértői vizsgálódások azért addig is zajlanak a háttérben. A Mol jó nevű befektetési bankokkal – a Deutsche Bankkal és a Morgan Stanley-vel – ezekben a napokban is végzi az INA átvilágítását. Jelenleg a vállalatértékelési fázisnál tartanak, ezt követik majd az egyesülési struktúrákról és a vállalatirányítási kérdésekről folyó felmérések. “Alapvetően egyesülésről és nem egyszerű privatizációról tárgyalunk” – jelentette ki Csák János Mol-elnök. Eszerint a létrejövő vegyes vállalatban a kompetenciák a piaci értéknek megfelelően oszlanak majd meg. Hogy az INA értéke mekkora, arról egyelőre csak találgatások láttak napvilágot. A Financial Times – a Mol mintegy 2 milliárd dollárra becsült piaci kapitalizációjával szemben – például 750 millió dollárra taksálja az INA-t. A Mol vezetője szerint azonban ez egy korábbi állapotot tükröz. “Mivel az INA nem piaci cég, a precíz vállalatértékelés előtt nincs értelme találgatásokba bocsátkozni” – véli az elnök.
A Mol lehetséges vetélytársai között a sajtóban az amerikai Enron, az olasz ENI és az osztrák ÖMV neve merült fel. A Molnál úgy vélik: a magyar olajcéghez hasonló szakmai befektető egyelőre nem áll sorba az INA tulajdonjogáért, hiszen az ENI csak a kőolajszállításban állapodott meg a horvátokkal, az ÖMV pedig különféle üzletágakban akar együttműködni a céggel, de a tulajdonszerzéstől elzárkóznak.
Elemzői vélemények szerint, az INA és a Mol összeolvadása nyomán középtávon jelentős szinergia hatások jelentkezhetnének, olyan méretű vállalat jönne létre ugyanis, amely az iparág meghatározó tényezője lenne Közép- és Kelet-Európában. Az értékesítési lánc és a termelési folyamatok átszervezésével pedig jelentős költségmegtakarítások válnának elérhetővé. Mindennek megvalósítását azonban megnehezíti, hogy a horvát cégnek olyan mértékű tőkebevonásra lehet szüksége, amelyhez a Molnak nincs forrása. A fúzió minden bizonnyal részvénycserével jönne létre, ám ez azt jelentheti, hogy az INA közvetlenül egyetlen forinthoz sem jutna a tranzakció során. A fejlesztési források előteremtése így az egyesült cég menedzsmentjének feladatává válna.
A Mol-INA ügylet – amennyiben megvalósul – a magyar olajóriásnak tulajdonjogokat biztosít a Barátság kőolajvezeték Adria-vezeték néven is ismert horvátországi szakaszában is, mégpedig 38 százalék erejéig. Az INA ugyanis ekkora részben tulajdonolja a vezetéket, és – amint a Molnál értésünkre adták – a magyar olajvállalat a fúzió létrejöttének esetében nem kívánná a vezetéket leválasztani a cégről. A Mol terjeszkedési törekvése mindenesetre alapvetően a horvát belpolitikai helyzet függvénye, s az nem függ terjeszkedésének másik lehetséges regionális célpontja, az egyébként magántulajdonú szlovák olajcég, a Slovnafty eladásától.
KIKÖTŐI ÉPÍTTETŐK. Egy ugyancsak magyar vonatkozású, előkészítés alatt álló horvátországi infrastrukturális beruházás a Ganz Acélszerkezet-gyártó (GA) Rt. által tervezett közreműködés a kiváló tengeri adottságokkal rendelkező rijekai (fiumei) kikötő újjáépítésében. Az itt üzemelő 64 daruból 44-et a Ganz Daru- és Hajógyár szállított 1932 és 1986 között. Így kézenfekvőnek tűnik, hogy a nehézacél-szerkezetek gyártására szakosodott, magyar magánszemélyek tulajdonában lévő GA Rt. részt vegyen a meglévő daruk felújítását, illetve új berendezések szállítását célzó kikötő-felújítási programban. Egy – hét daru szállítására kiírt, mintegy 30 millió dollár értékű – nemzetközi tendert egyszer már kis híján elnyert a cég – mondja Szilvássy Gábor vezérigazgató-helyettes -, ám a dél-koreai Samsung fellépése nyomán végül nem hirdettek eredményt. A Samsung-daruk megvásárlását igen kedvezményes koreai-kormányhitellel finanszírozhatták volna, ám a terveket meghiúsította az ázsiai pénzügyi válság. A GA Rt. tavaly vette fel ismét a kapcsolatokat a rijekai kikötői hatóságokkal, s mára Ganz Port Rijeka Rt. néven zágrábi bejegyzéssel meg is alakult egy cég a kikötő fejlesztésében való közreműködés, illetve annak működtetésre vonatkozó koncessziós jogok megszerzése érdekében. A Ganz Port Rijeka Rt. többségi tulajdonosa a magyar bejegyzésű Ganz Port Consortium Kft., kisebbségi tulajdonosa pedig a Rijekai Kikötő Vállalat. A Ganz Port Consortiumban információink szerint – más hazai befektetők mellett – tulajdonos a GA Rt. is, ám csupán 5 százalék erejéig. A Ganz Port Rijeka, biztos, ami biztos, igyekszik ügyelni horvátországi kapcsolatainak “politikai kiegyensúlyozottságára” is. Ennek érdekében a kormányzatot képviselő kikötői hatóság mellett a hagyományosan szociáldemokrata irányítású rijekai önkormányzattal is jó kapcsolatokat próbál ápolni.
Aminek például egy esetleges kormányváltás esetén még lehet némi haszna. A jelenlegi, politikailag teljesen bizonytalan körülmények között csak azt lehet biztosra venni, hogy a fontos döntések meghozatala csúszik néhány hónapot.
Annyit azonban már ma is látni, hogy a lapzártánkkor mesterségesen életben tartott, az államfői jogokat már nem gyakorló Franjo Tudjman távozása után a dolgok nem mehetnek majd ugyanúgy, mint annak előtte. A HDZ hatalma ugyanis jórészt az ő megkérdőjelezhetetlen személyes tekintélyén nyugodott. A hatalmi párton belül ugyanakkor mély törésvonal húzódik a “hercegovinai lobbi” uralta, Ivic Pasalics elnöki tanácsadó által vezetett keményvonalas szárny és a Mate Granics külügyminiszter nevével fémjelzett mérsékelt csoport között. A demokratikus kibontakozás egyik lehetséges alternatívája éppen a HDZ “galambjainak” valamiféle kiegyezése lehetne a hatpárti szövetségbe tömörült ellenzékkel.
A közvélemény-kutatások szerint ugyanakkor az ellenzéknek, ha sikerül megőriznie viszonylagos egységét, jó esélye lehet az alkotmány szerint január végéig megtartandó (bár a jelek szerint már január első napjaira kiírandó) parlamenti választások megnyerésére (az ellenzéki szövetség résztvevőiről lásd külön írásunkat). Ám a választások után megalakuló kormány dolga, a gazdasági egyensúlymutatók helyrebillentéséhez nélkülözhetetlen stabilizációs intézkedések miatt, ebben az esetben sem lesz könnyű.
NEMZETKÖZI IGAZODÁS. A választásokat követő demokratikus fordulat után elhárulhatnának a horvát tagság akadályai a Zágrábbal már ma is intenzíven tárgyaló Kereskedelmi Világszervezetben (WTO) is, s Horvátország talán már a nem túl távoli jövőben csatlakozhatna a NATO békepartnerségi programjához valamint a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Megállapodáshoz (CEFTA). Az utóbbi lépéshez különösen erős magyar gazdasági érdekek fűződnek, a rendkívül szerény kétoldalú forgalom fő akadálya ugyanis a nehezen kiszámítható, a diszkriminációnak jócskán teret engedő horvát vámtarifa-rendszer. Ennek kiküszöbölése érdekében már jó ideje tárgyalások folynak a két ország közötti szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséről, ám a magyar agrárexportot hátrányosan érintő, tavaly év végén elhatározott horvát intézkedések miatt erre máig nem került sor.
Az Európai Unió (EU) és Horvátország kapcsolatai jelenleg minimálisak, amit Brüsszelben mindenekelőtt a demokrácia és az emberi jogok tiszteletben tartása körüli hiányosságokkal magyaráznak. A Figyelőnek nyilatkozó Eckhard Jaedtke, az EU budapesti képviseletének helyettes vezetője szerint a magyar-horvát szabadkereskedelmi megállapodás csak addig lehet hatályban, amíg Magyarország nem válik az EU teljes jogú tagjává. “Az unió figyelemmel kíséri a magyar-horvát tárgyalásokat, de az nem veszélyezteti a magyar csatlakozási tárgyalások kimenetelét” – tette világossá az EU álláspontját a diplomata. Brüsszel azt is egyértelművé tette, hogy semmiféle kompenzációt nem kíván adni Horvátországnak Magyarország uniós tagságát – és így a szabad kereskedelem megszűnését – követően.
A Horvátországot stratégiai partnernek tekintő magyar diplomáciának a Tudjman utáni korszakban szerencsés esetben az eddiginél kevesebb kompromisszumot kell majd kötnie a de-mokratikus elkötelezettség és az üzleti érdekek között. Ami nemcsak politikailag könnyítené meg Magyarország helyzetét, hanem feltehetőleg gazdaságilag is hasznára válna. Jellasics bán kardja pedig megtalálhatná végleges helyét a hadvezér oldalán.
