Elsőként talán az jelezte az olasz vállalati kultúra radikális változását, hogy az Olivetti 53 milliárd eurós ellenséges felvásárlási ajánlatot tett a Telecom Italiára, a nála sokkal nagyobb – a privatizáción már átesett – távközlési riválisra. Utólag ez már csak előjátéknak tűnik, s Cesare Romiti – a Fiat egykori vezérigazgatója, a Mediobanca befektetési bank körüli pénzügyi elit, az úgynevezett “Nemesi Szárny” oszlopos tagja – már akkoriban jelezte, hogy nagy tűzijáték készül.
Valóban: a tavaly a Credito Italiano és három nagy északolasz regionális bank fúziójából létrejött UniCredito Italiano a minap felajánlotta: hajlandó egyesülni milánói konkurensével, a Banca Commerciale Italianával (BCI) egy olyan részvénycserén keresztül, amelyből létrejönne egy Eurobanca elnevezésű csoportosulás.
Ezzel szinte egy időben a San Paolo-IMI, az ország legnagyobb bankja – amely a torinói Istituto San Paolóból és a római székhelyű IMI-csoportból a múlt évben alakult – közölte, hogy fuzionálni szándékozik a Banca di Romával.
Íme, a pénzügyi ágazat modernizálására és átalakítására vonatkozó évek óta elhangzó üres ígéretek és szép szavak után a valaha igen töredezett és kevéssé hatékonyan működő olasz bankrendszer hirtelen elkezdte átszervezni magát egy maroknyi nagy intézménybe, hogy így jobban ki tudja védeni a külföldi csoportok esetleges támadásait és eléggé erőssé váljon a határokon átnyúló terjeszkedéshez.
Az UniCredito-BCI kombinációjából létrejövő bank mérlegfőösszege az 500 billió lírát (258 milliárd eurót) közelítené. Ennél is lényegesebb, hogy a csoport piaci tőkésítettsége körülbelül 38 milliárd euró, több mint a Deutsche Banké, persze még annak a Bankers Trust nélküli számait figyelembe véve (Figyelő, 1999/16. szám). A San Paolo-IMI és a Banca di Roma egyesülése pedig még nagyobb, összesen 550 ezer milliárd líra eszközállományú bankot teremtene – lapzártakor érkezett hírek szerint a Banca di Roma visszautasította a kérő ajánlatát és más partnert kíván találni.
Az olasz bankszféra első lényeges összevonására két évvel ezelőtt került sor, amikor a Banco Ambroveneto és a milánói Cariplo takarékbankból létrejött a Banca Intesa. A 310 billió líra eszközállományú bank indította be a mostani fúziós folyamatot. Ezt követte a San Paolo és az IMI házassága, valamint az UniCredito megalapítása. A Banco Intesa valószínűleg nem fogja közömbösen nézni a folyamat felgyorsulását. Emellett lépésre kényszerülhetnek még a Banca Nazionale del Lavoro és partnerei, az INA biztosítási csoport és a Banco de Napoli.
E felfordulásnak fájdalmas következményei is lehetnek a korábban erősen zárt olasz pénzügyi rendszerben. A legfontosabbnak az tűnik, hogy a fúziók véget vetnek annak a mindenre kiható befolyásnak, amelyet a Mediobanca és szürke eminenciása – a 92 éves tiszteletbeli elnök, Olaszország legbefolyásosabb bankárja – Enrico Cuccia élvezett. Az 53 évvel ezelőtt alapított Mediobanca központi szerepet játszott a háború utáni olasz paktumokban, és maga is szorosan kötődött az UniCreditóhoz, a BCI-hoz és a Banca di Romához, amelyek 8-8 százalékban tulajdonosai a Mediobancának.
Cuccia és Vincenzo Maranghi, a Mediobanca vezérigazgatója hirtelen új helyzettel kénytelen szembenézni. Már nem ők osztják a lapokat, még a “Nemesi Szárnyban” sem, amely – egy olasz bankár szavaival élve – “vadnyugati kocsmává vált” és már a Mediobancát is potenciális célpontnak tartják.
Az elmúlt három évben megsokasodtak a Mediobanca gondjai. Hagyományos szövetségesei, köztük a Fiat és a Credito Italiano, önállóan kezdték el alakítani jövőjüket a gyorsan változó globális piacon. Sőt, immár Maranghi vállalatvezetési módszerét is támadják – például az Agnelli-család, amely állítólag támogatta volna a San Paolo-IMI és a Banca di Roma fúzióját.
A Mediobanca igyekszik az amerikai befektetési bankok által gerjesztett egyre erősebb versenyben is megőrizni maradék befolyását, de úgy tűnik, közben elfeledkezett arról, hogy Olaszországban visszafordíthatatlan változás zajlik. Nemcsak saját függetlenségét tette kockára, hanem azokat a blue chip cégekét is, amelyekben ellenőrző érdekeltsége van, illetve amelyek a hagyományos befolyási körébe tartoznak.
A Mediobanca világán túl azonban még számos egyéb tényező is hozzájárult az olasz bankszektor konszolidációjának első hullámához: Olaszország sikeres csatlakozása az európai pénzügyi unióhoz, a privatizációs program és a pénzügyi globalizáció.
Az olasz jegybank aggódik az ország bankrendszerének jövője és a külföldi behatolás miatt (lásd külön anyagunkat). A külföldi bankok már régen áhítoznak a bőséges olasz megtakarítás-állományra: Japán után itt van a legmagasabb megtakarítási ráta a világon. A szektort könnyű prédává tette szétaprózódottsága, hiszen nemzetközi mércével mérve még a nagybankok is “kicsik” voltak.
A “tavaszi tűzijátékot”Antonio Fazio, az olasz jegybank elnöke is értékelte a maga szemszögéből. Szerinte a bel- és külföldi verseny fokozódása, a bankszektor koncentrálódása és az állami tulajdon leépülése hatékonyabb struktúrákat eredményez, amelyek összhangban vannak a nemzetközi piacok alakulásával.
