Felgyorsultak a lépések az egységes és hiteles műbírálati rendszer megteremtése felé. A Rippl-Rónai-hamisítványok tömeges felbukkanása minden érintett számára világossá tette a helyzet tarthatatlanságát. Az egymással rivalizáló kereskedők a jelek szerint ez ügyben hajlandók összefogni, de legalábbis közös véleményt kialakítani. Mint a Nagyházi Csabával, a Műtárgy és Régiségkereskedők Szövetségének elnökével folytatott beszélgetésből kiderült, egy olyan szervezet keretében képzelik el ezt a tevékenységet, amelyben szerepet kapnak a szakma képviselői, muzeológusok, művészettörténészek, restaurátorok, esetleg egy biztosítótársaság, és valamilyen formában maguk a kereskedők is.
A cél mindenképpen az, hogy a létrejövő társaság által kiadott műbírálat mögött megalapozott szakmai tudás álljon. A kiadott attestek legalább három szakértő véleménye alapján készüljenek, és e bizonyítványok ne csak az adott műalkotás hitelességére terjedjenek ki, hanem értékbecslést is adjanak.
Persze mindennek következményeit is vállalni kell a szakértőket megbízó társaságnak, azaz kártérítési kötelezettség terhelné a céget. Természetesen ezzel megszűnne az a gyakorlat, hogy mindössze 5 ezer forint körüli összegért szert lehet tenni műbírálatra; az elképzelések szerint a díj a becsérték bizonyos százalékára rúgna.
A becsérték megállapítása már csak azért is fontos lenne, mert az elképzelések szerint ennek alsó határa lenne az az összeg, amelyet tévedés esetén kártérítésként fizetne a bírálatot kiadó intézmény.
Kérdéses, sikerül-e bevonni valamilyen biztosítót e munkába, s az is, hogy egyáltalán megéri-e a műbírálati tevékenységre biztosítást kötni. Nagyházi Csaba úgy véli, a biztosítók nem igazán ismerik ki magukat e szakmában, indokolatlanul nagy kockázatot látnak a műtárgypiacban, s az általuk elképzelt díjak is ezt tükrözik. Így szóba jöhet egy olyan megoldás is, amelyben nem vennék igénybe a biztosítók szolgáltatásait, viszont a bírálati díjak egy részéből kártérítési alapot hoznának létre, sőt ebből az alapból még bizonyos, a művészettörténészek szakmai fejlődését szolgáló projektek támogatására is futná.
“A tévedés valószínűsége viszonylag kicsi – állítja Nagyházi Csaba -, így nem irracionális az az álláspont, miszerint kidobott pénz lenne a borsos biztosítási díj kifizetése.”
“Fontos, hogy a műtárgybírálatra alapítandó vállalkozás teljesen érdekmentes legyen, úgymond semleges területen jöjjön létre” – hangsúlyozta kérdésünkre Kieselbach Tamás, az egyik legsikeresebb budapesti galéria tulajdonosa. Szerinte semmiképpen nem lenne kívánatos, hogy a műkereskedők bármilyen üzleti szerephez jussanak a szervezetben, amelynek még a gyanú árnyékától is mentesen kell működnie és ha már valamilyen szakmát képvisel, akkor az a művészettörténet, a muzeológia legyen.
Vélhetően hasonlóan gondolkozhatott az az üzletember-csoport, amely nem várva meg a közös kereskedői platform kialakítását, a maga részéről eldöntötte a kérdést. Mint azt jogi képviselőjüktől, a műkereskedők szövetségének bizalmát is élvező ügyvédtől, Szentestóth Györgyitől megtudtuk, napokon belül beadják a cégbírósághoz a műtárgybírálati részvénytársaság megalapításáról szóló iratokat.
Az alapítók kiléte egyelőre nem publikus; annyit lehet róluk tudni, hogy nem szakmai, hanem hazai pénzügyi befektetők, és pillanatnyilag nincs köztük biztosító. Az általuk feltérképezett 20 biztosítótársaság közül összesen kettő mutatott komoly érdeklődést az ügy iránt, ám a velük folytatott tárgyalások még korántsem tartanak a végénél. A társaság alaptőkéje várhatóan 50 millió forint körül lesz, és a formálódó elképzelések szerint a bírálati díj az adott műtárgy becsértékének 5-10 százalékára rúg majd.
Ami a kereskedők szerepét illeti, az ügyvédnő szerint a független műbírálat kívánalmait és a kereskedők üzleti érdekeit egyeztető vitákban nem sikerült konszenzust teremteni. Az alapítók mindenképpen a muzeológus szakma érdekeit, a hiteles műbírálat legfontosabb hátterét tartották szem előtt. A társaság felügyelőbizottságában egyébként a legnagyobb magyar múzeumok főigazgatói is helyet kapnak.
